Bánata a világnak
Itt a tavasz, illatát hozza a szél,
Boldogságot, reményt, szerelmet ígér.
Szavait, mely alattomos-édes-szép,
Súgja a fülünkbe ál-kedvesen, percenként.
Ha el nem hisszük, akkor is mondja,
Idő kérdése, s mindőnk megbabonázza.
Hisszük, hogy jó, hisszük, hogy szép lehet,
Várjuk, hogy valaki tényleg nyújt felénk kezet.
Várjuk, hogy egy szív megtaláljon végre,
Hogy örömünket írhassuk végre az égre,
Hogy az életünk bús-komor valóból forduljon,
Minden percben szívünk lelkünk ujjongjon.
De a kegyetlen tavaszban újra jön a fagy,
Elveszi a boldogságot, a reményt, önmagad.
Kezünkből tépi ki a másik képzelt remény-kezét,
Szívünkből a boldogságot fagyos kézzel marja szét.
Bolond vagy, ha a szavát önként, dalolva elhiszed,
Bár nem tehetsz mást, hisz téged is ez éltet.
Hajt az ál-remény újra és újra csak tovább,
Csalódnod kell úgyis, ez egy örök szabály.
Kezed végül üres marad, alamizsnával sem telve,
Lelkedben a tűz parazsát a szél fújja szerte.
Nem marad más, mint csalódás és bánat,
Egyedül sírsz, te bánata csak a világnak.
Threaded Mode
