Verselő kedvű hódítósoknak :)

[Tripartitum]

Originally Posted by Rynok

Édesanyád

Ha édesanyád szeme
Nem úgy lát, mint egykor,
Ha édesanyád lábát
Megtörte az aggkor,

Akkor nyújtsd a karod,
Ne hagyd őt magára,
Neked kell kísérned
Utolsó útjára.

Minden kérésére
Adjál néki választ,
Türelmes légy véle
Akkor is, ha fáraszt.

Ha nem ért meg téged,
Magyarázd el újra,
Mikor már nem kérdez,
Keserű az óra.

Ez tetszett, ki írta?

[Rynok]

Originally Posted by Tripartitum

Ez tetszett, ki írta?

Adolf Hitler, 1923.

[Topsy]

Radnóti Miklós

LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

[Ditke]

ezt a verset egy rákbeteg kislány írta......

Lassú tánc (ismeretlen szerzõ)

Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgattad, amint az esõcseppek földet érnek tompán?
Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,
Nézted a tovatűnõ éjben a felkelõ nap fényét?
Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan.
Az idõ rövid. A zene elillan.

Átrepülsz szinte minden napodon?
S mikor kérded: "Hogy s mint?" Meghallod a választ?
Mikor a nap véget ér te ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan.
Az idõ rövid. A zene elillan.

Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?
És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihülni a barátságot,
Mert nem volt idõd felhívni, hogy annyit mondj: Szia!
Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan.
Az idõ rövid. A zene elillan.

Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,
Észre sem veszed az út örömét.
Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,
Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék... Melyet eldobsz.
Az Élet nem versenyfutás. Lassíts, ne szaladj oly gyorsan
Halld meg a zenét. Mielõtt a dal elillan.

[BimmBimm]

Petőfi Sándor - A XIX. század költői
(részlet)

[...]

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

[BimmBimm]

Romhányi József: A teve fohásza

Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró, szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szeme kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog, baktat.
Az itató tava távol,
S oly rettentő messze meg az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:
- Tevék ura!
Te tevél tevévé engem eleve,
teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol,
de tévednél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
mivel levet - vert vederbe
feltekerve - nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!
S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.

[tevary]

Pacsirta

Pirkad a hajnal, pacsirta szól,
S a mezőn egy lány dalol.
Harmat cseppek csillognak haján,
Olyan, mint egy mezei virágszál.

Csobogó kis patak tovaszalad,
Visszatükrözi a napsugarakat,
Simogatják a lány szép arcát,
Ki dallal hívja pacsirtáját.

Boldogan dalol nap, mint nap,
S ha leszáll a késő alkonyat,
Tücsök zenekart hallgatja,
Még el nem jön az álom hintaja.

Ám egy nap jött egy idegen,
Kinek a lány nagyon megtetszett,
Mesélt neki nagyvárosról,
Mindenféle új csodáról.

Szólt a pacsirta,- ne menj a városba,
Hisz a mezei virág ott elhervad!-
De a lány elindult a város felé,
Miközben csodálta új éltét.

A csoda hamarosan tovaszállt,
S város szürke börtönébe zárt.
Nem hallja senki már dalát
Hisz a nagy zaj elnyomja hangját.

Lelkében még halja a pacsirtaszót,
Ki a lányt keresi valahol.
Kis szíve ekkor meg remeg,
Számára vissza út többé már nem lehet.

Könnyes szemmel kinéz ablakán,
De nem lát túl a város falán.
E szürkeségen a nap sem ragyog át,
Szép lassan elhervad e virágszál.

Csak ha el jő az örök álom hintaja,
Lelke igazán akkor lesz majd szabad,
A zöld mezőn újra dalol,
S hangjára pacsirta válaszol.