Verselő kedvű hódítósoknak :)

[Fefe013]

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavséz!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!
ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hu férje után hal,
S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
S a feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergődne Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szuz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

[Tsobi]

Üzenet Erdélyből


Üzent az Olt,Maros,Szamos
Minden hullámuk vértől zavaros.
Halljátok ott túl a Tiszán,
Mit zeng a szél a Hargitán?
Mit visszhangzanak a csíki hegyek?
Erdély hegyein sűrű fellegek!

Ez itt magyar föld és az is marad!
Tiporják bár most idegen hadak..
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a Víz,a Tűz,a Csillagok,
És nem leszünk mások - csak Magyarok!

Ha szól a kürt,egy szálig felkelünk.
Halott vitézek lelke jár velünk,
S előttünk száll az ős Turulmadár,
Nem is lesz gát,és nem lesz akadály.
Ember lakol,ha ellenünk szegül,
A székely állja rendületlenül.
Üzenik a Gyergyói-havasok:
Megvannak még a régi fokosok..
Hát elő velük! Gyetek! Segítsetek!
Hollók,keselyűk tépik szívünket.
Rablóhordák szívják vérünket.
S ha nem harcoltok velünk - elveszünk.

A honszerző hősöknek hantja vár,
S ha odavész az ős,magyar határ,
S ha rablóknak kedvez a világ..
Mutassunk akkor újabb csodát!
Megmozdulnak mind a csíki hegyek,
Székelyföld nem terem kenyeret.
Elhervad,mint az illatos virág.
Mérget terem a gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya ne szül több magzatot.
S ha végeztünk,még ez sem lesz elég,
A föld megindul - mennybolt meghasad..
De Erdély földje csak Magyar marad!

// Kárpáthy Piroskát ezért a verséért kivégezték a románok //

[vityu]

Bánata a világnak

Itt a tavasz, illatát hozza a szél,
Boldogságot, reményt, szerelmet ígér.
Szavait, mely alattomos-édes-szép,
Súgja a fülünkbe ál-kedvesen, percenként.

Ha el nem hisszük, akkor is mondja,
Idő kérdése, s mindőnk megbabonázza.
Hisszük, hogy jó, hisszük, hogy szép lehet,
Várjuk, hogy valaki tényleg nyújt felénk kezet.

Várjuk, hogy egy szív megtaláljon végre,
Hogy örömünket írhassuk végre az égre,
Hogy az életünk bús-komor valóból forduljon,
Minden percben szívünk lelkünk ujjongjon.

De a kegyetlen tavaszban újra jön a fagy,
Elveszi a boldogságot, a reményt, önmagad.
Kezünkből tépi ki a másik képzelt remény-kezét,
Szívünkből a boldogságot fagyos kézzel marja szét.

Bolond vagy, ha a szavát önként, dalolva elhiszed,
Bár nem tehetsz mást, hisz téged is ez éltet.
Hajt az ál-remény újra és újra csak tovább,
Csalódnod kell úgyis, ez egy örök szabály.

Kezed végül üres marad, alamizsnával sem telve,
Lelkedben a tűz parazsát a szél fújja szerte.
Nem marad más, mint csalódás és bánat,
Egyedül sírsz, te bánata csak a világnak.

[Topsy]

József Attila
(AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...)


Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

[Topsy]

Pilinszky János

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

[Topsy]

Szabó Lőrinc: Tücsökzene / 123. Az Anyák


Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem, előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve-elrendelés:
ők a béke, a jóság, puhaság
a földön, a föltétlen szeretet…
Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!

[Rynok]

Édesanyád

Ha édesanyád szeme
Nem úgy lát, mint egykor,
Ha édesanyád lábát
Megtörte az aggkor,

Akkor nyújtsd a karod,
Ne hagyd őt magára,
Neked kell kísérned
Utolsó útjára.

Minden kérésére
Adjál néki választ,
Türelmes légy véle
Akkor is, ha fáraszt.

Ha nem ért meg téged,
Magyarázd el újra,
Mikor már nem kérdez,
Keserű az óra.

[Tripartitum]

Originally Posted by Rynok

Édesanyád

Ha édesanyád szeme
Nem úgy lát, mint egykor,
Ha édesanyád lábát
Megtörte az aggkor,

Akkor nyújtsd a karod,
Ne hagyd őt magára,
Neked kell kísérned
Utolsó útjára.

Minden kérésére
Adjál néki választ,
Türelmes légy véle
Akkor is, ha fáraszt.

Ha nem ért meg téged,
Magyarázd el újra,
Mikor már nem kérdez,
Keserű az óra.

Ez tetszett, ki írta?

[Rynok]

Originally Posted by Tripartitum

Ez tetszett, ki írta?

Adolf Hitler, 1923.

[Topsy]

Radnóti Miklós

LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember