Pacsirta
Pirkad a hajnal, pacsirta szól,
S a mezőn egy lány dalol.
Harmat cseppek csillognak haján,
Olyan, mint egy mezei virágszál.
Csobogó kis patak tovaszalad,
Visszatükrözi a napsugarakat,
Simogatják a lány szép arcát,
Ki dallal hívja pacsirtáját.
Boldogan dalol nap, mint nap,
S ha leszáll a késő alkonyat,
Tücsök zenekart hallgatja,
Még el nem jön az álom hintaja.
Ám egy nap jött egy idegen,
Kinek a lány nagyon megtetszett,
Mesélt neki nagyvárosról,
Mindenféle új csodáról.
Szólt a pacsirta,- ne menj a városba,
Hisz a mezei virág ott elhervad!-
De a lány elindult a város felé,
Miközben csodálta új éltét.
A csoda hamarosan tovaszállt,
S város szürke börtönébe zárt.
Nem hallja senki már dalát
Hisz a nagy zaj elnyomja hangját.
Lelkében még halja a pacsirtaszót,
Ki a lányt keresi valahol.
Kis szíve ekkor meg remeg,
Számára vissza út többé már nem lehet.
Könnyes szemmel kinéz ablakán,
De nem lát túl a város falán.
E szürkeségen a nap sem ragyog át,
Szép lassan elhervad e virágszál.
Csak ha el jő az örök álom hintaja,
Lelke igazán akkor lesz majd szabad,
A zöld mezőn újra dalol,
S hangjára pacsirta válaszol.
Threaded Mode
