Mese, mese mátka... :)

[Cece]

Akkor a Hosszú meghajolt egy kicsit, és fölvette a tengerfenékről a gyűrűt. A királyfi meg sietett vele az öreg királynéhoz.
- Íme, itt a gyűrűd, teljesítettem az első feladatot!
A vén varázslónő elcsodálkozott.
- Igen, ez az én gyűrűm; kiálltad az első próbát. De most jön a második, az nehezebb lesz. Látod a kastélyom előtt azt a szép zöld mezőt? Ott legel az én háromszáz hízott ökröm, azokat szőröstül-bőröstül, csülköstül-szarvastul meg kell enned. Van lent a pincémben háromszáz hordó borom: azt meg kell innod hozzá. Ha az ökrökből egyetlen szőrszál s a borból egyetlen csöpp megmarad, halál fia vagy!
- Vendéget is hívhatok a lakomára? - kérdezte a királyfi. - Egyedül nem ízlik az embernek az étel.
A boszorkány gonoszul fölkacagott.
- Egy vendéget hívhatsz, nem bánom, hogy legyen társaságod, de többet nem!
A királyfi hazament a szolgáihoz, s azt mondta a Dagadtnak:
- Ma a vendégem leszel, legalább egyszer istenigazában jóllaksz!
A Dagadt megállt a mező szélén, elterpeszkedett, nekilátott, és szép sorjában fölfalta szőröstül-bőröstül, csülköstül-szarvastul mind a háromszáz ökröt. Mikor az utolsót is lenyelte, megkérdezte:
- Van-e még valami harapnivaló?
- Az nincs több - mondta a királyfi -, hanem adok neked egy kis itókát a pecsenyére!
Bevezette a Dagadtat a pincébe, az meg fenékig ürítette ki mind a háromszáz hordót, még csak pohár sem kellett neki hozzá.
Mikor a lakoma véget ért, a királyfi jelentette a királynénak, hogy a második feltételnek is eleget tett. Az öreg boszorkány csak ámult-bámult a dolgon.
- Idáig még senki sem vitte - mondta -, de azért ne bízd el magad, mert még hátra van a harmadik próba!
Magában pedig ezt gondolta: "Nem szabadulsz a markomból, nem úszod meg ép bőrrel!"
- Ma este beviszem a szobádba a lányomat - mondta. - Ülj mellé, öleld át, s ügyelj arra, nehogy elaludjál! Pontban éjfélkor bemegyek hozzátok; ha nem találom a karodban, véged.
A királyfi azt gondolta: "Ez nem nehéz feladat; majd jól nyitva tartom a szememet." Hívta a szolgáit, elismételte nekik, amit a vénasszony mondott, s így szólt:
- Ki tudja, miféle ármány lappang a dologban! Nem árt az óvatosság, álljatok őrt, és vigyázzatok, nehogy a lány kisurranjon a szobámból.
Mikor leszállt az este, az öreg varázslónő bevitte a lányát a királyfihoz. Azok egymás mellé ültek, a királyfi átölelte a lányt, a Hosszú köréjük tekeredett, a Dagadt meg odacövekelte magát az ajtóba, úgyhogy nem egy ember, de még egy szúnyog se fért volna ki rajta.
A királylány egy árva szót sem szólt, de a hold besütött az ablakon, ráragyogott az arcára, és az olyan gyönyörű volt, hogy szebben beszélt minden szónál. A királyfi csak nézte, nézte, szíve repesett a boldogságtól meg a szerelemtől, ítéletnapig elnézte volna, semmi fáradtság nem nehezedett a szemére. Így tartott ez tizenegy óráig. Akkor a boszorkány egy minden eddiginél erősebb varázst vetett. A királyfi meg a szolgái nyomban elaludtak tőle, a lány pedig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Aludtak háromnegyed tizenkettőig. Akkor a varázs erejét vesztette, és mindannyian fölébredtek.
- Jaj nekem! - kiáltottá a királyfi. - Végem van!
Jajveszékelni kezdtek a hűséges szolgák is; de a Fülelő egyszercsak tájuk szólt:
- Csend legyen, fülelni akarok!
Egy percig fülelt, akkor kijelentette:
- A lány egy üreges szikla mélyén ül, háromszáz órányira innét, és a sorsát siratja. Itt csak te segíthetsz, Hosszú. Ha kihúzod magad, pár lépéssel ott teremhetsz.
- Jól van - mondta a Hosszú -, de a Pillantónak is velem kell jönnie, hogy eltakarítsuk az útból a sziklát.
Azzal fölkapta a Pillantót, s előbb odaértek az elátkozott sziklához, mintsem az ember körülperdül a sarkán. Ott a Hosszú levette a kendőt a társa szeméről; az meg éppen csak odapillantott, s nyomban ízzé-porrá oszlott a szikla. Akkor Hosszú karjába vette, és egyetlen rugaszkodással hazavitte a lányt, aztán megint rugaszkodott egyet, és hazavitte a társát is. Mire az óra tizenkettőt ütött, mind a helyükön ültek vidáman, elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.
Megkondult a nagyharang, s jött csúszva-mászva a boszorkány. Kárörvendőn vigyorgott, mintha azt mondta volna: "No, most aztán megfogtalak, jómadár!" Mert hát szentül azt hitte, ott ül a lánya a sziklaüregben, háromszáz órányira innét. Benyitott, meglátta a lányt a királyfi ölében, és elrémült.
- Ez még nálam is többet tud - motyogta hüledezve.
Ette a méreg, amiért így felsült, de most már nem tehetett semmit: a királyfi kiállta a három próbát, oda kellett neki adni a lányt. Úgy tett tehát, mintha mindennel elégedett volna; hanem amikor elbúcsúzott tőlük, elmenőben odasúgta a lányának:
- Sajnállak, amiért ilyen senkiházinak kell majd szót fogadnod, és nem választhattál kedvedre való férjet magadnak!
A királylány fejében szeget ütött ez a szó, hogy: senkiházi. Büszke szívét elfogta a harag; azt mondta magában:
"Én bizony nem leszek akármilyen jöttmentnek a felesége!"
Másnap reggel halomba hordatott háromszáz öl fát az udvaron, és azt mondta a királyfinak:
- Az anyám három próbáját kiálltad, de az én próbatételem még hátra van. Én csak annak leszek a felesége, aki fel mer állni az égő farakás tetejébe, és eltűri a tüzet értem.
Arra számított ugyanis, hogy a királyfi odavész a máglyán, mert azt pillanatig sem gondolta volna, hogy valamelyik szolgája képes lesz tűzhalált vállalni a kedvéért.
A szolgák, amikor meghallották a királykisasszony feltételét, tanakodni kezdtek, hogyan segíthetnék ki gazdájukat a bajból.
- Mi már mind megtettük a magunkét - mondták -, most rajtad a sor Didergő!
Beültették a fázós cimborát a farakás közepébe, jól elrejtették benne, aztán odébbálltak, mintha ott sem lettek volna.
Meggyújtották a máglyát, föllobbant a tűz, három nap, három éjjel égett, és megemésztette mind a háromszáz öl fát. Aztán lelohadtak a lángok, s a rengeteg fából nem maradt egyéb, mint egy nagy halom forró hamu. Hát annak a közepén ott kucorgott a Didergő, reszketett, mint a nyárfalevél, és siránkozva panaszolta:
- Életemben még ilyen rettenetesen nem fáztam! Ha csak egy fél nappal is tovább tart, csonttá fagyok!
Most aztán már igazán nem volt több kibúvó: a szép királylánynak feleségül kellett mennie a királyfihoz. Hintóba ültek, s elhajtattak az esküvőre. A gonosz, vén varázslónő azonban sehogyan sem tudott megnyugodni.
Méregtől sápadozva nézett az ifjú pár után. Sokáig ott állt az ablakában, aztán egyszerre futkosni kezdett föl-alá a nagyteremben, tépte a haját, eszeveszetten rikoltozta:
- Nem bírom el ezt a szégyent! Nem bírom el ezt a szégyent!
Hamar utánuk menesztette a hadseregét: gázoljanak le mindent, ami útjukat állja és hozzák vissza neki a lányát!
A Fülelő azonban éberen fülelt, és a boszorkány titkos parancsát is kihallgatta.
- Mitévők legyünk? - fordult a Dagadthoz.
Az egykettőre feltalálta magát: ott kotyogott a hasában a tengervíz amit elnyelt; nosza, odalöttyintett belőle egyszer-kétszer a hintó mögé. Egész nagy tavat köpött, s a hadnép mindenestül belefulladt.
A vénasszony, ahogy ezt megtudta, előszólította a páncélos vérteseit, azokat szalasztotta utánuk. De a Fülelő meghallotta a páncélok csörgését, és gyorsan leoldotta a kendőt a Pillantóról. Az meg, amikor a lovasok feltűntek, rájuk villantott a szeme sarkából. Azon nyomban darabokra törött az egész hadosztály, akár az üveg.
Most már aztán senki nem háborgatta többé a fiatal párt. Megkapták az áldást, a hat szolga pedig búcsút vett tőlük.
- Teljesült a szíved vágya - mondták a királyfinak -, nincs többé szükséged ránk; megyünk az utunkra, szerencsét próbálni.
El is indultak szépen sorban, elöl a Dagadt, utána a Fülelő, aztán a Hosszú, a Pillantó, majd a Didergő, s leghátul a Kémlelő.
Ezzel azonban még nincs vége a mesének! Mert ahogy az ifjú pár hazafelé hajtatott, mintegy félórányira a kastélytól egy falu szélén egyszercsak azt mondta a királyfi a feleségének:
- Látod azt a csürhét ott a mezőn?
- Látom.
- A kanászt is látod, aki a disznókat őrzi?
- Azt is.
- Tudd meg hát: nem vagyok én király fia, hanem kanászlegény az a kanász az apám. Öreg ember, nem hagyhatom magára, be kell állnom melléje kondásnak.
Azzal betértek a faluvégi fogadóba. A király titkon meghagyta a fogadóséknak, dugják el éjszaka a felesége királyi ruháit; s aludni mentek. Másnap reggel a fiatalasszony hiába kereste a szép aranyos ruháját sehol nem találta, s nem volt mit fölvennie. A fogadósné odalökött neki egy ócska szoknyát meg egy pár gyapjúharisnyát, de azt is úgy, mintha nagy ajándékot adna.
- Ha nem nézném az uradat, ennyit sem tennék érted! - mondta.
A fiatalasszony most már igazán nem hihetett mást, mint hogy az ura valóban kondás. Egy kicsit búsult miatta, de egykettőre összeszedte magát.
"Kevély voltam, gőgös voltam, megérdemlem a sorsomat" - gondolta.
Kijárt a férjével a mezőre, segített neki disznót őrizni, hűséges, jó asszony volt. Hanem egy hét múlva már nemigen bírta a dolgot, úgy kisebesedett a lába.
Nem messze a kanászháztól volt egy kis kukoricaföld; éppen oda indult, hogy megkapálja. Hanem hirtelen úgy beleállt a lábába a fájás, hogy nem tudott továbbmenni; leült az útfélre pihenni.
Arra ment néhány ember. Az egyik odaszól neki:
- Mondd csak, tudod-e, ki a te urad voltaképpen?
- Tudom hát - felelte -, már hogyne tudnám. Kanász!
- Akkor miért nincs a konda mellett?
- Kiment egy kicsit a piacra kenderkötelet árulni.
- No, csak gyere velünk, majd mi elvezetünk hozzá.
Kézen fogták az asszonyt, s hiába vonakodott, fölmentek vele a királyi palotába, egyenest a nagyterembe.
Ahogy benyitottak, ott állt előttük az ura pompás királyi ruhában. De az asszony nem ismert rá, míg a királyfi a nyakába nem borult, és meg nem csókolta.
- Sokat szenvedtem érted - mondta -, de te is megszenvedtél értem! - S attól fogva boldogan éltek, míg meg nem haltak.

[Mona]

Béres Attila: Kiskarácsony


Anikó minden évben észreveszi, hogy ő már igazi nagylány.Nem ugy mint tavaly, amikor még kicsi volt, csak azt gondolta, hogy nagy, hanem tényleg.Legutobb karácsonykor jelentette be, hogy ő már nagy, és mindent tud.Vajon mi lehet az a minden?
-Mosogatni is?-kérdeztük.
-Mosogatni nem, mert magasan van a csap.Meg nagyon törékenyek a poharak-felelte.-De azon kívül mindent.
-Igazán nagynak érzed magad?-kérdeztük.
-Nem érzem-mondta-, nagy vagyok!
-Akkor azt a társaságot ki lehet végre dobni az ágyadból?
A társaság hat mackóból,két kutyából, meg a beesett szemű alvóbabából állt.Az alvóbaba egyfolytában aludt, amióta a fejében volt a szeme, és éjjelente zörgött is, amikor Anikó forgolódott.
-Nem!-mondta.-Hálótárs mindenkinek kell!
Beláttuk, hogy igaza van.
-De hát akkor miben érzed magad igazán nagynak?-kérdeztük.
-Teljesen fölösleges engem karácsony este elküldeni a Nagyiékkal sétálni, hogy titokban földíszíthessétek a fenyőfát-felelte.-Inkább segítenék én is díszíteni, meg elrendezni az ajándékokat.
Anyával elszomorodtunk egy kicsit.Hát igen, most már látjuk, hogy tényleg milyen nagy lányunk van.
-Jól van -sóhajtottam végül-,de mégis, hogyan gondolod?
-Tudod-kezdte izgatottan-,karácsony este tele vannak az utcák sétáló nagymamákkal meg nagypapákkal meg unokákkal.Nincs nyitva se cukrázda, se semmi.Mindenki sétálgat és fázik.A nagypapák az órájukat nézegetik, mikor lehet már hazamenni.A gyerekek meg sajnálják őket.
Most már tényleg elszomorodottunk.Ki hitte volna, hogy sajnálni kell a nagyszülőket?
-Hát akkor mit lehet tenni?-kérdeztük.
-Megbeszéljük a Nagyiékkal, hogy soha többé nem kell a hideg utcára kimenni, és lesni az ablakot, hogy készen vagytok-e már a fa feldíszítésével.
Meglepődtünk:
-Honnan tudod,hogy készen vagyunk-e már?
Anikó türelmesen megmagyarázta:
-Amíg bent vagytok, ég a villany.Ha készen vagytok, leoltjátok és kimentek.
Most már igazán elhittük, hogy Anikó nagylány.
-És mi lesz Nagyiékkal?-kérdeztük.
-Végre itthon maradnak-mondta a lányunk.-Majd kimentek a konyhába főzni mindnyájan, én pedig mindent elintézek.
-És semmi Télapó meg Jézuska meg Angyalok?
-Semmi-mondta eltökélten, majd látva elkeserésünket, megenyhült:-Csöngetni azért lehet a kis csöngettyűvel.De csak ha jelt adok!

[Mona]

Amikor a Nagyiéknak előadtuk Anikó tervét,éktelenűl felháborodtak.Még hogy a gyerek díszítse a fát, hát azt nem lehet!
-A karácsonyban az igazi öröm a meglepetés, és azt akarjátok elvenni attól az ártatlan csöppségtől!
Próbáltuk megmagyarázni, hogy az "ártatlan csöppség" találta ki az egészet.Végül is hiába volt minden szó,Nagyiék ragaszkodtak a meglepetéshez.Most meg Anikóhoz vándoroltunk megmagyarázni, hogy nem lesz így jó a karácsony.Azonban ő is hajthatatlan volt.Végül, hogy mindenkinek igaza legyen kieszelte a legjobb megoldást:
-Menjetek ti a Nagyiékkal sétálni, ha annyira fontos nekik a meglepetés.
Karácsony este aggódva búcsúztunk az ajtóban.
-Menjetek csak nyugodtan-mondta Anikó-,olyan meglepetés lesz, hogy csuda!
Hát nem éppen nyugodtan, elindultunk.Csak keringtünk a ház körül,Nagypapa leste az óráját meg az ablakot, és dörmögött.Az utca tele volt sétáló nagymamákkal,nagypapákkal meg unokákkal.Végül észrevettük, hogy kialudt a fény az ablakban, hazamehetünk.Az ajtóban éktelen bűz meg Anikó fogadott minket.Ancsának ragyogott a szeme:
-A süteményt a sütőben felejtettétek, de semmi baj, mert amikor füstőlni kezdett leöntöttem vizzel!
Kinyitottuk az ablakot, felmostuk a konyhát, és megállapítottuk, hogy ilyen meglepetés még tényleg soha nem ért minket karácsonykor.A Nagyi persze mondta:
-Ne vegyétek el a gyerek kedvét!Ugye kis csillagom, lesz még más meglepetés is!
-Lesz!-mondta Anikó.-Csukjátok be a szemeteket!
Becsuktuk.Ott álltunk a szobaajtó előtt becsukott szemmel és hallgatóztunk.Nyikordult a kilincs.Vártunk, Anikó megszólal:tessék,szabad!De nem szólalt meg, hanem megint nyikordult a ilincs.Aztán motoszkálás, nyögdécselés.Résnyire nyitottam a szemem.Legelőször megláttam Nagyiékat, akik résnyire nyitott szemmel figyelték Anikót.Aztán megláttam Anyát, aki résnyire nyitott szemmel figyelte őket, engem,meg Anikót.Aztán megláttam Anikót, aki háttal nekünk elkeseredetten viaskodott a zárral.Rosszat sejtettem.Még soha nem zártuk be a szobaajtót kulcsra,így nem tudhattuk, hogy rossz a zár.Tapintatosan várakoztunk.Végül elkeseredetten megszólalt:
-Nyissátok ki!
-Már kinyitottuk!-mondtuk kórusban.
-Nem a szemeteket, hanem az ajtót!-pirult mérgében Anikó.
Próbálta a Nagyi, de nem ment.Aztán próbálta Anya, de neki sem ment.Azután megpróbáltuk mi, férfiak.
-Szép kis meglepetés-dohogtam, de rámszóltak, hogy ne bántsam a gyereket, ő jót akart.Sorra odajárultunk újra és újra a kilincshez.Rázogattuk,feszegettük a makacs kulcsot,eredménytelenűl.
Végűl nem volt mit tenni, bekopogtunk a szomszédba.A szomszédék a gyertyafényben úszó karácsonyfa körül álltak, és éppen ott tartottak, hogy "kisült-e már a kalácsom".Segítettük végigénekelni.Csak a "hadd egyem meg melegében"-nél csuklott el a hangunk, eszünkbe jutott a saját, megégett kalácsunk.A dal befejeztével a szomszéd bácsi elővette a szerszámos ládáját, és átvonult hozzánk.Csavargatott, feszegetett, kalapált, és néha azt mondta:
-Na most!
Olyankor nekizúdultunk a bezárt ajtónak.Aztán újra csavargatott, feszegetett, kalapált, és megint mondta:
-Na most!
Az ötödik "na most" után egyszerre nekifutottunk, az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, mi pedig mindahányan rázuhantunk a sötétben árválkodó karácsonyfára.A fa fölborult, minden nagy recsegés-ropogással szanaszét szállt.
Amikor a szomszéd bácsi fölgyujtotta a villanyt,ott hevertünk egymás hegyén-hátán.A fekvő fa közepén Anya ült, mint egy hatalmas karácsonyfadísz.Hajában levelek,gyeryatartók,ezüstszallagok.Végignézett rajtunk,elnevette magát,aztán elkezdett énekelni: Kiskarácsony,nagykarácsony,kisült-e már a kalácsom.... Szedegettük a hajunkból a szaloncukrokat meg a törött díszeket, és vele énekeltünk.Anikóra néztem.Ő teljes erővel fújta, és egyáltalán nem sírt.
Mint egy nagylány.

[Cece]

Köszi Moncsi
Nos, én szívből kívánom, hogy senkinek se legyen ilyen Karácsonya