Mese, mese mátka... :)

[Mona]

Az összetört mese :

A seregély szorgalmasan csipegette a szőlőt, amikor észrevett valamit a fűben. Egy kis teremtmény zokogott, hüppögött és sóhajtozott odalent. Hófehér volt rajta minden: az egész ruhája, cipője és a reszkető szárnyacskái is. Csak csöpp lábai pompáztak üdítő rózsaszínben, és kökény szemei varázsolták elé a hajnal első jeleit.
Elgondolkozott, hogy illendő-e valakit megzavarni fájdalmában, de győzött benne végül a segíteni akarás. Odalépett hozzá, zavartan köhintett néhányat, megköszörülte a torkát kétszer-háromszor, de az apróság még akkor sem vett tudomást róla.
– Kicsi lány, miért sírsz? – kérdezte összeszedve minden bátorságát.
– Nem vagyok lány – felelt az, és az egyik szárnyával letörölte könnyeit.
– Pedig pont úgy nézel ki, mint egy kislány szárnyakkal.
– Tündér vagyok, a tündérek pedig nem fiúk vagy lányok, hanem tündérek. Azért nézek úgy ki, mint egy kislány, mert ha varangyos békára hasonlítanék vagy egy szőrös félszemű kalózra, akkor nem szeretnének a gyerekek, és nem hallgatnák végig a mesémet.
– Akkor miért nem mesélsz most valakinek ahelyett, hogy itt sírdogálsz a hangyák közt?
– Brühühű! – a tündér lehajtotta a fejét, összehúzta magát egészen kicsire, és betakarta magát a szárnyaival. Pont úgy nézett ki, mint egy reszkető pingponglabda.
Szegény seregély most már végképp nem tudta, hogy mit tegyen, körbejárta néhányszor, majd megbökdöste kicsit.
– Na – mondta kedvesen.
– Na mi? – kérdezett vissza a tündér, kidugva egy kicsit a fejét a szárnyai alól.
– Azt akartam mondani ezzel, hogy biztos ki tudnánk találni valamit, ha elmondanád…
– Ó, hát ez az! Egy mesét kellene kitalálni, különben végem.
– Kis tündér, azt mondtad, hogy mesélni szoktál. Nem emlékszel egyikre sem?
A tündér lassan felült, megigazította aranyszőke haját, pislogott néhányat, és egy pillanatra még el is mosolyodott.
– Vannak gyerekek, akiknek ezen a földön már senki sem mesélhet többet. Nekik viszem az utolsót, mielőtt útra kelnek velem. Ez a mese egy kristályba van zárva, ami egyszer csak megelevenedik, feltárul, ami benne van. Nekem csak mosolyognom kell, és kézen fogni őt, ha itt az idő… ahogy röpültem, találkoztam egy pillangóval, gyönyörű pillangó volt, és táncolni akart velem. Nem tudtam nemet mondani, és körbe-körbe forogtunk a magasban. Zuhantunk, és újra emelkedtünk. Egy pillanatra közel került hozzám, és elejtettem a kristályt. Darabokra tört, kis szilánkokra. Az a kislány pedig nagyon beteg és vár engem. Ha nem tudok mesélni neki, akkor nem találja meg az utat. Hiába ártatlan, nem léphet be a fény termeibe. Mit tegyek, mondd meg, mit tegyek?
– Majd összeszedem azokat a darabokat, és elvisszük a kislánynak. Mindig leejtek eléd egyet, és mondod, ami eszedbe jut.
– És ha nem jut eszembe semmi?
– Vannak barátaim, akik segíthetnek. Itt van például a kutya. Ő az emberekkel lakik, biztos ismeri a meséiket is.
Több se kellett, csak annyi, hogy a tündér rendbe szedje magát valamennyire. Felkerekedtek, és megkeresték a kutyát.
– Szia – mondta a seregély. – Nagyon nagy bajban vagyunk. Ez a tündér összetört egy mesét.
A kutya kiejtette a szájából a csontot.
– Hogy lehet egy mesét összetörni?
– Pont úgy, ahogy ezt leejtetted. Egy pillanatig másra figyelsz, és vége… csak a csont többet bír ki – felelt szomorúan a tündér.
– Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni a kutya. – A kis gazdám minden este elmondja nekem a mesét, amivel az anyukája próbálta meg elaltatni.
– Jaj de jó! – tapsikolt a tündér. – Akkor most mondj egyet, kérlek!
– Hát… hmm, volt egyszer egy gonosz mostoha, aki elindult világot látni…
– Ez biztos?
– A mostohára világosan emlékszem, és tücsök is volt benne… Igen. A tücsök hegedült, a mostoha pedig hallgatta.
– Akkor együtt mentek világgá?
– Azt már nem tudom, de talán megkérdezhetnénk őt magát.
– A tücsök! – ragyogott fel a seregély szeme. – Ő biztos tud segíteni nekünk. Egy mesehősre van szükségünk.
– Egy mesére – jegyezte meg a tündér.