Verselő kedvű hódítósoknak :)

[kistigris]

Ma van a kislányom 14. születésnapja!

Kislányom születésnapjára

Senki voltam, mikor nem voltál itt velem,
úsztam hideg csónakban nincstelen vizeken.
Édes illat nélkül nyíltam ki virágként,
kopasz fán kuporogtam, néma kismadárként.

Megérkeztél hozzám, most már égig érek,
mintha nagy fa lennék, magasságban élek.
Hatalmas ágaimmal felhők közé nőttem,
kék égnek vásznára boldogságot szőttem.

Belőlem nőtt sarjam, része életemnek,
ágaimon aprócska virágok máris éledeznek.
Ontják illatukat, édes aromájuk,
én lettem az otthonuk, díszes palotájuk.

Minden olyan más lett, van értelme élni,
de mikor felsírtál, megtanultam félni.
Oly gyönyörű voltál, szebbet nem is láttam,
megéreztem akkor, mindig erre vágytam.

Úgy szalad az idő, szélsebes paripán,
tizenkétszer nyílott az óta tulipán.
Tizenkettő éve, hogy megszülettél végre,
tarka szivárvány terült a gyönyörű kék égre.

Te vagy minden álmom, édes boldogságom,
nem fontosabb nálad semmi a világon.
Soha nem felejtem, úgy csüngtél keblemen,
mint fán a hamvas barack - édes egyetlenem.

Lassan nagylány leszel, minden percben félek,
bízom, hogy a kis hajód jó vizekre téved.
Leküzdöd a gonosz sárkányt, tündérekkel jársz - kelsz,
tiszta, selymes folyók felett fényes hídon átkelsz.

Boldog legyél drága angyal, legyél mindig vidám,
nyíljon ki sok tarka-barka, ezernyi tulipán.
Kívánunk mi itt mindannyian csodálatos napot,
ha tudnánk, lehoznánk neked az összes csillagot!

[Ildee]

Ez a végtelen éj, ez a hajnali fény,
az a múlt keserű, még a szívedben a tű.
Ez a föld, az az ég,
ez a kezdet, az a vég,
ez a fájdalom még mindkettőnket darabokra tép.
Ez a névtelen út, ez a sötét alagút
ez a harc ami kell, hát ébredni fel.
Ez a létetadó, az a jó, ez a szó,
lelkemből ne vegyél, ha nem vagy igaz már ne legyél.
Ami fáj, ami nem, tőlem már életidegen,
lángolt a szívem érted, és megfagyott a hidegen.
Ez a vágy, ez a tűz ami innen elűz,
ez a szó égi jel, hát lépni kell.

Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.
Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.

Az a kéz, ez a hely ami égig emel,
csak a jövönkért kár, és a sebem ami fáj.
Eza létet adó, ahogyan igaz a szó,
így menni el, tovább lépni kell...

Ez a névtelen út, ez a sötét alagút
ez a harc ami kell, hát ébredni fel.
Ez a létetadó, az a jó, ez a szó,
lelkemből ne vegyél, ha nem vagy igaz már ne legyél.
Ami fáj, ami nem, tőlem már életidegen,
lángolt a szívem érted, és megfagyott a hidegen.
Ez a vágy, ez a tűz, ami innen elűz,
ez a szó égi jel, hát lépni kell.

Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.
Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.

Ez a jelen, eltűnt idő,
csalfa már a fény, megfakult jövő,
ez a csillag lehullt, mára közös a múlt,
így búcsúzom el, tovább lépni kell.
Ez a létetadó, az a jó, ez a szó,
lelkemből ne vegyél, ha nem vagy igaz már ne legyél.
Ami fáj, ami nem, tőlem már életidegen,
lángolt a szívem érted, és megfagyott a hidegen.
Ez a vágy, ez a tűz ami innen elűz,
ez a szó égi jel, hát lépni kell.

Tovább, tovább, tovább.
Tovább, tovább, tovább.

Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.

PS: Ezt a dalt egy barátom írta, gyönyörű, és fájdalmas, főleg megzenésítve.
Nekem meg éppen aktuális is, mintha nekem írta volna.

[Redback]

Elolvastam, és hogy mondjam.... Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy milyen fájdalmas lehet egy szakítás. Tényleg szép vers, annak ellenére, hogy a témája nem.

[Vent]

Wass Albert - Idegen tavaszban

Ugye pajtás, ma Te is érzed:
ez itt nem a mi tavaszunk.

Idegen éghajlat alatt
pusztuló gyümölcsfák vagyunk.

Virágtalanok itt az erdõk.
Nem jó itt nekünk, Kenyeres.

Szelek s madarak rendre jõnek,
de egy se bennünket keres.

Mit ér, hogy a gyümölcsfák vagyunk,
ha lefagy rólunk a virág,

idegen éghajlat alatt
penész gyötör és moha rág?

Gyökerünket keleten õrzi
valami babonás varázs

s ebben az idegen tavaszban
lassan megöl a hervadás.

[Vent]

Wass Albert - A vadgalamb

Hajnalpirkadáskor, ha ébred az erdő,
S a völgy ölében kondul a harang,
Száraz tölgyfaágon, bús hollótanyán
Halkan turbékolva ül egy vadgalamb.

Lágyan szól a hangja, halkan bong a húr,
Suttog rá az erdő bús melódiát,
Mind tündéri hárfa oly zokokva hallszik
A harmatcseppes lombsátoron át.

Megjött a dél, megjött az est,
Sugár szabad, harmat pereg
És jönnek, jönnek, sírva, várva,
A hosszú bánat-éjjelek

Akkor lesz csak boldog, ha egy éjjelen
Utolsót kondul egy belső harang.
Addig minden reggel, száraz tölgyfa ágon,
Búsan turbékolva vár a vadgalamb....

[Vent]

Gyöngyösi Nándor
Isteni játszma

A pakli kezemben,
S talán a Tiédben is,
(Mi még sosem pókereztünk)

Nem is Apollón keverte,
De úgy érzem, én vagyok
Fortuna kegyeltje,
Amiért életem lapjait átrendezte,

S ebben a pakliban most Te vagy minden lap.

A játékos én vagyok...
Egyedül, időtlen idők óta,

És bár nem vártam szebb s jobb lapot,
Mert lelkemben, mit eddig a nagy Khaosz lakott,
Édes kis társbérlője lett a kis zavaros Érosz.

Folyton-folyvást veszekednek,
(Erisz keze)
De tán néha berekednek,
És belátják, ennél a leosztásnál jobb nem is lehetne.

Drága Dionüszosz,
Mindig, folyton neked segítettem,
Minden körben csak neked kedveztem,
Áldozni már neked nem fogok, elterveztem.
(A Múzsám nem kedvelne)

A lapjárás változott,
A dealer új paklit bontott,
Mert a régi már oly kopott volt.

Az újért Aphrodité boltjába mentem,
Volt más, de én csak ezt a paklit szerettem.

A lapok hevernek,
A régi sebek, mik talán sose voltak, hegednek.

Reménykedem,
hogy ebben a játszmában már nem csalhat senki sem.

A lapokkal jól bánok,
És ha Veled vagyok, már nem fájok.

Lelkem boldog, mert e varázsos vetélkedő megigézte,

Döntöttem,
Ezt a csatát én nyerem,
Szerelmem lángjával
Lelkem Olimposzának minden pókerasztalát
Felégetem.

[Andy]

Takácsné Tóth Krisztina: Hóesés

Mintha egy kéz,
ezernyi csipkét tépne szét.
Úgy hull a sok hópihe egyre,
fehéren, tisztán egymáson megpihenve.
Minden csillagocska, mintha horgolva lenne.
S ezernyi varázslat lakozna benne.
Nézd csak a csepp csodát hogy nő csak egyre,
vastag hótakarót borít a nagy hegyekre.
Süpped a láb is a roppanó hóba,
mintha csak édes porcukor volna.
Fenyők tűlevelén apró dunyha,
világnak minden zaja belefúlva.
A csendnek varázsát, hogy te meg ne törjed
surranó, suttogó legyen minden lépted.