Verselő kedvű hódítósoknak :)

[kisboszi]

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.



Az életünk útján haladnunk kell, mennünk,
De néha majd itt, bent még visszatekintünk,
Emlékezünk, s akkor felbukkan sok emlék. . . .
Ó, az idő siet, az ember tovább lép.

Elbúcsúzunk és elválunk.
Továbbmegyünk, tovább ballagunk.
Saját útján jár mindenki;
Ez az élet: menni, menni. . .

[Topsy]

Csoóri Sándor

Egyszer majd ez is elmúlik

Egyszer majd ez is elmúlik,
ez a zűrzavar
s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,
hetekig hintáztat majd a szél
s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok.

Se bedűlt szemek, se vérdarabok
se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt
nem riasztanak.
Aki enni kér belőlem, enni kap,
aki világot akar látni, azzal elutazom.

A visszahódított test,
mint háborút átvészelt cimbalom
szól majd mindenkinek.
Erősebb leszek, mint a vértanúk
s a földből megszökő szerelmesek.

Elszéledt barátaim is visszatérnek:
egyikük arca nyugtalan külváros lesz,
a másiké tanya-rom vagy éppen Európa –
Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat
s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.

Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek
ezt a nevet adom: világ.
S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,
földre nyomó súlyom,
Dózsa-koronám.