Verselő kedvű hódítósoknak :)

[Tsobi]

Szerelmem könnyű szárnyán szálltam én




Szerelmem könnyű szárnyán szálltam én,
Amint a nagy Ő belépett elém,
Csipkés és cifra álarc volt rajta,
De szépségét el ez sem takarta.


Bálon voltunk,így táncot lejtettünk,
Lépésről lépésre együtt mentünk,
Álom volt ez,egy nagyon szép álom,
Hogy két ilyen ember egymásra találjon.


A bálnak vége volt,ősök jöttek,
Mindkettőnket más irányba vittek,
A varázs,ami volt,elszaladt,
Kettőnk közt a szívkapocs megszakadt.


Megszállottan kerestem Júliát,
Míg eljutottam ablaka alá,
Verset szavaltam és hódítottam,
Köztünk a szerelmet megtartottam.


Voltak,kik frigyünket ellenezték,
Jöjjön halál,csak céljukat ne érjék,
Halál jött is,de nem reám sújtott,
A nagybácsi szívébe tőrt nyomott.


Meghalt az öreg,s engem ítéltek,
Bíróság előtt én biz nem féltem,
Száműzni akartak,de nem tették,
Inkább halálomnak hírét vitték.


Szerelmes Júliám öngyilkos lett,
Azt hitte Rómeója hagyta el,
Nincs élet már több a leány nélkül,
Hiánya miatt testem mellé ül.


Tőrt nyomtam szívembe,jobb lesz így majd,
A párok a mennyben találkoznak,
Isten színe előtt így esküdtünk meg,
Mai napig tart a Nagy Szerelem.

[tevary]

Az utolsó angyal

Egy angyal repül fent az égen,
Ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végső búcsújának talán épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért aki érte már nem zokog.
Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melyből lett e keserű tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hűen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig előre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égből hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élő.
Egy kivétel köztük épp ő.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az eső,
Szomorú az ég, épp ahogy ő.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedő test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból"...
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett ő bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.
Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."
S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna..."

[Turku]

Szerettem volna

Szerettem volna szárnyakat, de csak láncokat kaptam.
Szerettem volna barátokat, de csak magányt kaptam.
Szerettem volna szerelmet, de csak tagadást kaptam.
Szerettem volna szabad lenni, de csak rabságot kaptam.
Szerettem volna a boldogságot ereimben érezni, de bele, csak cementet kaptam.
Szerettem volna álmokat álmodni, de a valóságra ébredtem.
Szerettem volna halált kapni, de csak életre ítéltek.
Szeretnék újjászületni, de már megkaptam előző életem büntetését.
Talán a bizalom hűtlenségét?
...de szerencsére rövid az élet.

[Fefe013]

Juhász Gyula: Trianon


Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!

[BimmBimm]

Wass Albert: Magyar cirkusz


Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken...!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
 Én arra a vörösre fogadok!
 Enyém a zöldinges legény!
 Szorítsd, te Árpád-címeres!
 A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.

[Szigibabe]

Csys...

Bántó szavak szállnak a fekete éjben,
Sötét vadak köröznek a messzeségben.
Idegen gondolatok ezrei támadnak,
Ördögi gonoszságukkal majd' megfojtanak.

Kócolja a hajam a tomboló szél,
Lehajtott fejjel bandukolok én.
Egyik lábam teszem a másik után,
Baktatok végig a forgalmas utcán.

Csodálkozva emelem fel a fejem,
Mintha valami érintette volna kezem.
A levegőben kering egy papírdarab,
Lassan, de biztosan követi az utam.

Teleírt oldalak játszanak a fejem felett,
Nincs, ki akadályozná féktelen röptüket.
Egyszer egyik, majd a másik oldalával -
Csábítja szemem gyönyörű mosolyával.

Mint apró bogarak a forró betonon,
Úgy kavarognak a betűk a papírlapon.
Önkéntelen nyújtózik a kezem utána...
Hátha mégsem volt minden hiába.

Kíváncsi szemek fürkészik arcomat,
Lelkemet nyugtatják az ölelő szavak.
Elhagyatott szigetként állok a téren,
Az embertömeg kellős közepében.

[Szigibabe]

és mert voltam jobb kedvemben is mostanában, megosztom ezt is veletek, ha nem bánjátok... bár ez inkább olyan kis butácska

For fun

Piros alkotta kontúrját,
Körülölelték sokszínű kockák.
Piros nyelvét nyújtogatta,
Piros masniját igazgatta.
Huncut szemével kacsintgatott,
Nyugodni engem nem hagyhatott.
Talán bohókás mivolta.
Talán vidám játéka.
Rá sem néztem volna alapban,
De szemei nevettek rám a kirakatban.
Bementem hát, elkaptam a grabancát,
S azóta lábamon koptatja a talpát.

[Topsy]

Wells: A keresztről

Isten nagy terhet rótt rám egy napon:

Súlyos keresztet, hogy hordjam a hátamon.

Éppen roskadtam a szörnyű súly alatt,

Mikor egy oroszlán állta utamat.

Fohászkodtam. Ó Istenem, ne ereszd!

S kezemben fegyverré lett a kereszt.

Elvégezte művét a vadállaton

És keresztté lett ismét a vállamon.

Én vánszorogtam át erdőn, mezőn,

Földre roskadva elhagyott erőm.

Sóhajtottam, ó Isten, elveszek

És szárnyas bottá lett a kereszt.

Repülve vitt tovább és a gyönge test

Újból élni kezdett.

Majd ismét felszökött Vállamra a kereszt.

Pusztában éltem, perzselt a homok.

Küzdve éreztem, földre roskadok.

Sehol árnyék. Perzselő lángsugár.

Felsóhajtottam, hogy minden oda már.

És akkor meglepett a kegyelem,

Élőfává lett a keresztem.

Álomban kerestem új erőt,

S keresztem velem volt, mint azelőtt.

Azóta, hogy életem napja múl,

Mindig a terhem vált áldásomul.

Nem is dobom el életem során,

Mert ez lesz egyszer majd a koronám.

[LordYsolt]

Még magam sem tudom….

Magányos szigeten
ezernyi virág között
kínod leled.
Versem írom
értelme nincsen,
üres mondatok
fordulnak ki a tollból,
összefüggéstelen képtömeg,
mit most eléd festek.
Hol kín,
hol szenvedély,
s ott van maga a tökély.
Alkotás vágya közt,
pusztítást szül a néma düh.
Mi fejemben megterem
élettelen jön e világra,
torz mementója
egy próbálkozásnak.
Néha jobb ülve várni,
van mikor elé kell rohanni,
senki nem ad tanácsot
azt csak Te érzed.
De ne add fel!
A tagadás
Halál
Mely véget vet,
és folytatást terem.
Ezer éves büszke szilfa
teteme felett a szél
diadalmasan süvít,
megmutatta erejét.
Ám a szilfa tövében,
megannyi lehetőség,
dugja ki a fejét
és a halott fa körül
az élet újra ünnepli
Diadalát!
Egy szilfa helyett ezernyi áll
vastag falként
Töri meg a szél akaratát.
Kusza gondolatok,
elhalva újat teremtenek.
Pusztulunk és újjáéledünk.
Neki kezdünk és befejezzük,
talán azt is amire vágyunk.
Érthetetlen képek
még is szépek.
Értelmük nincsen?
Úgy is azt látod meg
amit akarsz!

[Topsy]

Ha már egy másik topicban szó esett erről a versről
Ady Endre
Elbocsátó, szép üzenet


Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.