Nem is büdös, halszagú. De hát az nem büdös, engme nem szokott zavarni, amikor évente 2-3 alkalommal végre eljutok pecázni, és egész nap fogdosom őket!
__________________
BorzalmakVárosa (#199867) 1/A Black Dragon (#3270)
Nem is büdös, halszagú. De hát az nem büdös, engme nem szokott zavarni, amikor évente 2-3 alkalommal végre eljutok pecázni, és egész nap fogdosom őket!
A mai ünnepnapon a nemzetközi labdarúgás történetének alighanem legcsodálatosabb mérkőzéséről emlékezünk meg: a találkozóról, amelyet 1914 karácsonyán, a világháború vérzivatara közepette vívtak egymással brit és német katonák – a lövészárkok között, a „senki földjén". (Csillag Péter kollégánk múltidéző írása két éve jelent meg az NS-ben.)
Mondják, a labdarúgás csodákra képes. S akiknek mondják, ilyenkor sok esetben elfojtanak egy ásítást – igen, igen, szép gondolat, hallottuk már néhányszor...
Persze igazuk is van, ne becsüljük túl a sportág szerepét! Végtére ez csupán játék, amelynek jelentősége eltörpül az emberiség néhány fontosabb „elfoglaltsága" mellett: hogy kerülne például futball-labda a háborúba?
Valóban, hogy került az első világháború idején a nyugati fronton a lövészárokba az a labda, amellyel lejátszották a futballtörténet legnagyszerűbb mérkőzését? Mert ahhoz aligha fér kétség, hogy a sport eredeti üzenetét, a játék nemességét egyetlen találkozó sem fejezte ki olyan nyilvánvalóan, mint az, amelyet 1914 karácsonyán a „senki földjén" vívtak egymással a szemben álló brit és német katonák.
Az eseménnyel kapcsolatban számos ellentmondó és eddig nem tisztázott adat került nyilvánosságra, a legfontosabbakat azonban a rendelkezésünkre álló kevés forrásból is kiszűrhetjük. A világháború első évében a több hónapja tartó vérengzésbe belefáradó, elcsigázott katonák a megmerevedett nyugati frontvonal mentén több helyen nem hivatalos fegyverszünetet kötöttek egymással, amely a legtöbb esetben csak egy-két napig tartott, néhány ponton azonban hetekre békét teremtett.
A fennmaradó levelezésekből nem egyértelmű, hogy a spontán fegyvercsendet kihasználva egy vagy több futballmeccset rendeztek-e a harctéren (sőt az 1914-es mellett él egy 1915-ös mérkőzés emléke is), az azonban C. I. Stockwell százados korabeli beszámolójának köszönhetően világos, hogy a franciaországi Armentieres mellett sor került efféle ütközetre a Királyi Walesi Lövészhadosztály 2. zászlóalja, valamint a német 133. szász gyalogezred és a 6. porosz vadászzászlóalj között.
„Azt hiszem, ez volt életem legkülönösebb karácsonya – írta a brit tiszt. – Az ünnep előestéjén erős hideg volt, így másnap reggelre keményre fagyott a talaj, és sűrű köd ereszkedett a tájra. Délután fél kettő körül a lövészárkokban éppen a karácsonyi ebédünket költöttük el, amikor az ügyeletes őrszem izgatottan jelentette, hogy a köd felszálltával észrevette, a harctéren több fegyvertelen szász álldogál.
Megparancsoltam a katonáknak, azonnal helyezzék készenlétbe a fegyvereket, és kinéztem a lövészárokból. Legnagyobb meglepetésemre a szász katonák azt kiabálták: »Ne lőjetek! Ne lőjetek! Ma nem akarunk harcolni. Küldünk nektek egy kis sört.«
És tényleg, hárman elkezdtek felénk görgetni egy söröshordót. Megjelent egy német tiszt is, hát kimentem üdvözölni, miközben a társak is köszöntötték egymást. Szalutáltunk egymásnak, ő egy szót sem beszélt angolul. Aztán megegyeztünk, hogy másnap reggelig nem lövünk egymásra, akkor pedig majd én adok jelet az újrakezdésre."
A katonák ezután összegyűjtötték a „senki földjéről" az elesett bajtársakat, hogy tisztességesen eltemethessék őket, később cigarettával, whiskyvel, csokoládéval kínálták egymást. A kölcsönös barátkozás betetőzéseként pedig futballmeccset rendeztek egymás között. A sapkákkal kijelölt kapukra, rossz bőrlabdával lejátszott ütközet körülményeire így emlékezett vissza az egyik résztvevő:
„Semmilyen szempontból sem volt szokványos mérkőzés, inkább afféle labdakergetés, mindenki mindenki elleni összecsapás. Talán ötvenen is voltak egy csapatban, a meccs alig fél óráig tartott, a gólokat pedig senki sem számolta."
A hagyomány ugyanakkor német sikerről beszél, bár a körülményeket ismerve ez tényleg mellékes tényező. A lényeg – amiért az eseményt a futballtörténet egyik legszebb mozzanataként emlegetik – a közös játék öröme volt, ami a hónapok óta és még évekig tartó fegyverropogásban az egymást gyilkoló felek között alapesetben elképzelhetetlen lett volna.
Ez azonban különleges pillanatnak számított: a történetet átélők vagy közelről ismerők közül többen bevallották, 1914-ben a jeges lövészárkok között érezték át először igazán a karácsony erejét. Az esetről azóta könyvet írtak, filmet forgattak, a leghíresebb azonban valószínűleg Paul McCartney 1984-es „Pipes of Peace" (Békepipák) című száma, amelynek videoklipje szinte szó szerint felelevenítette C. I. Stockwell beszámolóját.
Ami a folytatást illeti, a karácsonyi fegyverszünetek híre felsőbb szinten természetesen egyik oldalon sem talált lelkes hívekre, a Brit Főparancsnokság például utasítást adott ki: „Az ellenséggel való barátkozás csökkenti a harci kedvet, és minden szinten gátolja a támadó szellem kibontakozását."
A hasonló eseteket megelőzendő a következő években rendszerint heves rohamokat időzítettek karácsony napjaira, és az ellenség ez időre tervezett hadműveleteivel riogatták a fronton harcoló katonákat. Német oldalon pedig a kedélyesebb szász egységeket sokszor a szigorú poroszokra cserélték, nehogy megismétlődjön a közös karácsonyozás.
Egy dolgot azonban nem tudtak meggátolni. A harctéren rendezett mérkőzéssel a brit és német katonák örökre érvényessé tették a megállapítást: a labdarúgás tényleg csodákra képes.
The Following 8 Users Say Thank You to Pool For This Useful Post:
A mai ünnepnapon a nemzetközi labdarúgás történetének alighanem legcsodálatosabb mérkőzéséről emlékezünk meg: a találkozóról, amelyet 1914 karácsonyán, a világháború vérzivatara közepette vívtak egymással brit és német katonák – a lövészárkok között, a „senki földjén". (Csillag Péter kollégánk múltidéző írása két éve jelent meg az NS-ben.)
Mondják, a labdarúgás csodákra képes. S akiknek mondják, ilyenkor sok esetben elfojtanak egy ásítást – igen, igen, szép gondolat, hallottuk már néhányszor...
Persze igazuk is van, ne becsüljük túl a sportág szerepét! Végtére ez csupán játék, amelynek jelentősége eltörpül az emberiség néhány fontosabb „elfoglaltsága" mellett: hogy kerülne például futball-labda a háborúba?
Valóban, hogy került az első világháború idején a nyugati fronton a lövészárokba az a labda, amellyel lejátszották a futballtörténet legnagyszerűbb mérkőzését? Mert ahhoz aligha fér kétség, hogy a sport eredeti üzenetét, a játék nemességét egyetlen találkozó sem fejezte ki olyan nyilvánvalóan, mint az, amelyet 1914 karácsonyán a „senki földjén" vívtak egymással a szemben álló brit és német katonák.
Az eseménnyel kapcsolatban számos ellentmondó és eddig nem tisztázott adat került nyilvánosságra, a legfontosabbakat azonban a rendelkezésünkre álló kevés forrásból is kiszűrhetjük. A világháború első évében a több hónapja tartó vérengzésbe belefáradó, elcsigázott katonák a megmerevedett nyugati frontvonal mentén több helyen nem hivatalos fegyverszünetet kötöttek egymással, amely a legtöbb esetben csak egy-két napig tartott, néhány ponton azonban hetekre békét teremtett.
A fennmaradó levelezésekből nem egyértelmű, hogy a spontán fegyvercsendet kihasználva egy vagy több futballmeccset rendeztek-e a harctéren (sőt az 1914-es mellett él egy 1915-ös mérkőzés emléke is), az azonban C. I. Stockwell százados korabeli beszámolójának köszönhetően világos, hogy a franciaországi Armentieres mellett sor került efféle ütközetre a Királyi Walesi Lövészhadosztály 2. zászlóalja, valamint a német 133. szász gyalogezred és a 6. porosz vadászzászlóalj között.
„Azt hiszem, ez volt életem legkülönösebb karácsonya – írta a brit tiszt. – Az ünnep előestéjén erős hideg volt, így másnap reggelre keményre fagyott a talaj, és sűrű köd ereszkedett a tájra. Délután fél kettő körül a lövészárkokban éppen a karácsonyi ebédünket költöttük el, amikor az ügyeletes őrszem izgatottan jelentette, hogy a köd felszálltával észrevette, a harctéren több fegyvertelen szász álldogál.
Megparancsoltam a katonáknak, azonnal helyezzék készenlétbe a fegyvereket, és kinéztem a lövészárokból. Legnagyobb meglepetésemre a szász katonák azt kiabálták: »Ne lőjetek! Ne lőjetek! Ma nem akarunk harcolni. Küldünk nektek egy kis sört.«
És tényleg, hárman elkezdtek felénk görgetni egy söröshordót. Megjelent egy német tiszt is, hát kimentem üdvözölni, miközben a társak is köszöntötték egymást. Szalutáltunk egymásnak, ő egy szót sem beszélt angolul. Aztán megegyeztünk, hogy másnap reggelig nem lövünk egymásra, akkor pedig majd én adok jelet az újrakezdésre."
A katonák ezután összegyűjtötték a „senki földjéről" az elesett bajtársakat, hogy tisztességesen eltemethessék őket, később cigarettával, whiskyvel, csokoládéval kínálták egymást. A kölcsönös barátkozás betetőzéseként pedig futballmeccset rendeztek egymás között. A sapkákkal kijelölt kapukra, rossz bőrlabdával lejátszott ütközet körülményeire így emlékezett vissza az egyik résztvevő:
„Semmilyen szempontból sem volt szokványos mérkőzés, inkább afféle labdakergetés, mindenki mindenki elleni összecsapás. Talán ötvenen is voltak egy csapatban, a meccs alig fél óráig tartott, a gólokat pedig senki sem számolta."
A hagyomány ugyanakkor német sikerről beszél, bár a körülményeket ismerve ez tényleg mellékes tényező. A lényeg – amiért az eseményt a futballtörténet egyik legszebb mozzanataként emlegetik – a közös játék öröme volt, ami a hónapok óta és még évekig tartó fegyverropogásban az egymást gyilkoló felek között alapesetben elképzelhetetlen lett volna.
Ez azonban különleges pillanatnak számított: a történetet átélők vagy közelről ismerők közül többen bevallották, 1914-ben a jeges lövészárkok között érezték át először igazán a karácsony erejét. Az esetről azóta könyvet írtak, filmet forgattak, a leghíresebb azonban valószínűleg Paul McCartney 1984-es „Pipes of Peace" (Békepipák) című száma, amelynek videoklipje szinte szó szerint felelevenítette C. I. Stockwell beszámolóját.
Ami a folytatást illeti, a karácsonyi fegyverszünetek híre felsőbb szinten természetesen egyik oldalon sem talált lelkes hívekre, a Brit Főparancsnokság például utasítást adott ki: „Az ellenséggel való barátkozás csökkenti a harci kedvet, és minden szinten gátolja a támadó szellem kibontakozását."
A hasonló eseteket megelőzendő a következő években rendszerint heves rohamokat időzítettek karácsony napjaira, és az ellenség ez időre tervezett hadműveleteivel riogatták a fronton harcoló katonákat. Német oldalon pedig a kedélyesebb szász egységeket sokszor a szigorú poroszokra cserélték, nehogy megismétlődjön a közös karácsonyozás.
Egy dolgot azonban nem tudtak meggátolni. A harctéren rendezett mérkőzéssel a brit és német katonák örökre érvényessé tették a megállapítást: a labdarúgás tényleg csodákra képes.
Erre adnék egy thumb up-ot, de sajnos nem tudok, úgyhogy ezúton jelzem
__________________
A szó nagyon veszélyes fegyver... ha elég vastag a könyv
Csak megkérdeztem, mert azt hittem, vmi íratlan szabály, hogy nem kerül ki, ki adta fel a hirdetést.
De látom, faragatlanul tudsz reagálni erre (is)...
„Szeresd a magyart, de ne faragd le” - szóla,
„Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”
„Szeresd a magyart, de ne faragd le” - szóla,
„Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”
Linear Mode
