Sötét nappal, világos éjjel

[Pepa]

Első fejezet

Fejfájással ébredtem. Korán volt, de hasogatott a fejem. Kinéztem az ablakon és láttam még a hajnali sötétet. Ránéztem a szekrényen lévő órámra, ami 4 órát mutatott. Még volt két aludni, de már nem ment. Felültem és felkapcsoltam a kis lámpát. Eszembe jutott az előző napon látott film. Mindig is szerettem az akció filmeket, mert erősnek is hatalmasnak láttam benne a sztárokat. Én is olyan akartan lenni. Kimentem a mosdóba és vizsgálni kezdtem magam. Átlagos testalkatom tökéletesen alkalmatlan volt mindenre. Nem voltam nagyon vékony, de 10 kiló elférne még rajtam. Befeszítettem a bicepszem, de olyan kicsinek találtam, hogy rögtön elment a kedvem mindentől. Sportolni akartam, vagy csak simán gyúrni, de a szüleim azt mondták, hogy csak erőszakot szülne és ők nem adnak ilyenre pénzt, a zsebpénzemből meg nem futotta mindenre. Visszamentem a szobámba és magamban átkozódtam. Haragudtam rájuk ezért, de nem mutattam ki, mint oly sok mást sem. Magamba fojtottam az összes haragom, bánatom és dühöm. Szentül hittem, hogy az akarat a legerősebb fegyver és ha nem mutatom ki az érzelmeim, akkor meg tudom acélosítani az idegeimet. Pár barátom volt csupán, de nekik sem mertem beszélni erről, féltem, hogy gyengének tartanának. A legjobb barátom Gábor volt. Osztálytársam és szomszédom is egyben. Másik legjobb barátom Enderil diomel Ielai, a kardom. Bánni nem tudtam vele és sok mindent összetörtem mire ezt beismertem magamnak. Nem volt valami mestermunka, csupán egy pár ezer forintos díszkard, de nekem nagyon tetszett. Imádtam az összes pengét. A hideg acél puszta érintése szinte euforikus örömmel töltött el. Rajongtam a régi korok háborúiért és minden egyébért, minek köze van a mások feletti hatalom gyakorlásához. Felkapcsolták a kinti villanyt és anyám lépett be nem sokkal később.
-Aludnod kellene, még nagyon korán van.
-Fáj a fejem, már nem tudok.
Odahajolt, hogy egy puszit adjon, de én eltoltam magamtól:
-Ez úgy se segít.
-l van Morcos Úr, eljön még az idő mikor magad kéred.- mondta és kiment.
Nem láthat senki gyöngének, azt nem engedhetem.
Lassan felkelt a nap. Késő lett volna visszaaludni, ezért letusoltam és elkezdtem készülődni az suliba. Szerda lévén nem kecsegtetett semmi izgalmassal. Matek, föci, ének, két tesi és végül egy fizika. Ebből csak a tesi érdekelt, mert ott vagy fejlettebb lettem vagy nem kellett csinálni semmit. Reggeli után átmentem Gabihoz, hogy együtt menjünk, mint minden nap.
-Szervusz!- köszöntött.
-Szasz!- válaszoltam és kezed fogtunk.
Gábor mindig tudta, ha valami bajom van. Az évek során nagyon jól kiismert és a legféltettebb titkaimon kívül mindent tudott rólam és ez fordítva is igaz volt. Sokszor tettem próbára a barátságunkat és Ő mindig kiállta a próbát.
-Mi bajod van már megint?- kérdezte.
-Anya még mindig gyerekként kezel. Fejfájással ébredtem és puszit akart adni. Mit szóltak volna a régmúlt korok vezérei, ha minden sebre anyucitól kaptak volna puszit? Mátyás ennyi idősen király volt.
-Ne mond ilyet. Csak jót akart.
-Tudja jól, hogy nem szeretem. Egyébként kész a matek házid?
-Nekem ige, de túl hosszú, hogy lemásold óra előtt. Miért nem csináltad meg sokadszorra?
Nem volt kedvem, úgyse fogom használni semmire, akkor meg minek?
-Senki se kérdezte, hogy akarod-e.- és oldalba lökött.
-Hát ez az, senki se kérdezi akarok-e iskolába járni, de ha nem akarok, akkor rögtön jön a kérdés: Miért nem? Alig várom a tizennyolcadik születésnapomat. Akkor aztán itt hagyok mindent és a magam ura leszek. Már rég elterveztem miként lesz. Beállok a seregbe és fegyverspecialista leszek. Híres és könyörtelen katona, kinek mindenki ismeri és rettegi nevét. Talán zsoldos leszek, vagy bérgyilkos.
Gábor csak nevetett. A régi nóta újra meg újra. Nem először hallotta és úgy volt vele, hogy nem is utoljára.
-Bolond vagy, nem kicsit, nagyon.
Életem ilyen egyhangúságok közepette telt és nem volt semmi remény a változásra. Harcban álltam önmagammal és az egész világgal. Szentül hittem dolgokban és valóságként fogadtam el olyan tényeket, melyeket a legnagyobb jóindulattal is csak kétesnek lehetne nevezni. Hittem a párhuzamos dimenziók létezésében, hittem a predator-okban és az alien-ekben, a jedy-kben és a sith-ekben, a vámpírokban és vérfarkasokban, a varázslatban, a telekinizísben, hittem a mutációban és a genetikai abnormalitásban. Szabadidőmben szinte csak ilyen filmeket néztem, csak ilyen játékokkal játszottam. Szerepjátékos körökben híres kalandmester és karakteralkotó voltam, mert úgy alkottam meg mindent, mintha a realitás aktuális pillanatában lennénk. Életem egyik, ha nem a legjobb napjai az volt, mikor egy hétvégén élő szerepjátékon vettem részt. Az első és egyetlen alakalom mikor Enderil is velem jött. Majdnem levágtam egy játékostársam fülét. Én fenségesnek találtam, ő nem. Az elmém sosem volt ott ahol a testem. Mindig kalandot éltem át. Olyan küldetéseket vettem részt, melyek meghaladták az a testi erőmet. Egész hadseregeket pusztítottam el, diktátorokat és katonai vezetőket váltottam le. Inváziót vezettem országok és bolygók ellen. Sokan az Enterprise, vagy az Executor kapitányai akartak lenni, nekem sem a Csillagflotta, sem a Birodalmi flotta nem lett volna elég. Már nem emlékszem pontosan milyen nap volt, de minden egyes pillatára emlékszem. Úgy égtek bele a tudatomba, mint sérthetetlen törvény az emberi szívbe. Haza felé mentem. Sűrűn kerestem alternatív utakat, hogy eltévedjek és külön keljen keresni egy hazafelé vezető utat. Minden sikátoron, minden sötét helyen átmentem. Halk, de egyenletes zajt hallottam magam fölött. Mint amikor egy túlsúlyos ember lépked korhadt padlón. Az épületek régiek voltak és a tetőszerkezet nem bírta el azt aki rajta jár. Óvatosan helyezte a testsúlyát minden lépésnél, de még úgy se tudta tökéletesen elrejteni magát. Sűrűn hátranéztem, de mint vártam nem láttam semmit. A hang abbamaradt és én kifutottam egy forgalmasabb utcára. Szürkület volt, nem sok embert láttam. Sok mindent társítottam a hallott hangokhoz. Pszichopata gyilkos, aki a következő áldozatát keresi, mutáns, aki önkéntesen a város védőjének kiáltotta ki magát, vámpír, aki várt akar szívni. De miután nem történt semmi, nem szakította meg az est csendjét, se robbanás, se segélykiáltás, túlsúlyos madárra gondoltam. Leültem egy padra és magamban újragondoltam a hallottakat. Ott vámpír horda ugrott le a tetőről, hogy csillapítsa étvágyát. Hamarosan megérkezett egy csapat vámpírvadász mutáns és egy elf varázsló is. De mindennek középpontjában én álltan. Az ember, akire húsz vámpír támad, mert őt tarják a legnagyobb veszélyforrásnak. Hármat levágok a kardommal, egybe beledobom, megint eggyel a pajzsommal végzek. Az elf utolsó lélegzetével még meggyógyít, így tovább tudok harcolni... A telefonom csörgése rántott vissza a valóságba. Rám esteledett és anyám hiányolni kezdett otthonról. Elindultam vissza ugyan abban a sikátorba, amelyikről az imént fantáziáltam. És valósággá vált. Egy férfit feküdt a földön. Úgy tűnt csal alszik. Tudtam, hogy nincs úgy. Az öltözéke nem olyan volt, mint akinek nincs hová mennie és a reményvesztettek utolsó mentsvárának illata sem terjengett körülötte. Orvosért kellett volna kiáltanom, vagy bárkiért aki tudna még segíteni rajta. De nem az érdekel, miként lehet rajta segíteni, hanem az, én miként tudnék magamon segíteni. Nem ember tette vele azt, ami történt, ebben már akkor is biztos voltam. Ott álltam a kézzel fogható bizonyíték előtt. Bámultam, mintha a Szent Grál feküdne előttem. A testen kívül semmit sem láttam pedig további nyomokat akartam keresni. Biztosra vettem, hogy figyel nem is olyan messziről. Szinte éreztem a leheletét. Nem akartam rivaldafénybe kerülni azzal, hogy én találtam meg a férfit, ezért kisiettem a sikátorból. Hazafelé vettem az irányt, jól megnéztem minden utcanevet. Sűrűn hátranéztem nem követnek-e. Mindig a fényben mentem és úgy, mindig legyen valaki halló és látótávolságon belül. Annyira izgatott voltam, hogy nem gondoltam kerülő útra, nem gondoltam elterelésre. Másnap iskola után egyenesen visszamentem. Addigra a rendőrség már lezárta a környéket, úgy nem tudtam közelebb menni. Másnap is elmentem, de még akkor sem jártam sikerrel. Tudtam azok a nyomok amiket én keresek nem tűnnek el egy-két nap alatt. Az volt minden gondolatom. Semmi sem sikerült. A következő héten már ismét szabad volt a járás a sikátorban. Én a falakat néztem, a tetőket, az ablakokat. Nem láttam semmi érdekeset, de az nem vette el a kedvemet. Megállapítottam a férfi helyzetét és megnéztem hogyan tudnék az ottani tetőre kimenni. Akkor ezt szerencsének éreztem. A tetőn találtam meg azt amit kerestem.

[Pepa]

Apró horpadások a tető szélén. Négy darab és pár arasznyira még négy darab. Az elmúlt napok izgalma tetőfokára hágott. Itt van egy a városunkban. Nem volt igaz, az amit a rendőrség állít. Voltak pillanatok, amikor azt hittem a TV-ben hallott információk helyesek. De ez semmi mással nem lehet magyarázni. Egy vadász járt itt pár nappal ezelőtt. Egy élő, eleven, lélegző, mozgó és vadászó vadász. Valamit tennem kellett, de nem tudtam pontosan mit. A vadász nálam egy összefoglaló név olyan lényekre és entitásokra vonatkozóan, akik kedvtelésből, vagy táplálékszerzés céljából ölik az embereket. Amit biztosan tudtam: van fizikai teste és két végtagja amint van négy-négy karomba végződő ujja. A kör a vámpír, vérfarkas, mutáns és mindenféle idegen, általam nem ismert lényre szűkült. A férfin okozott érülés a lény természetére is adott néhány választ. Nem képes repülni, se lebegni, nem teleportál és ami a legfőbb nincsen fegyvere. Vagy ha van is nem használta. Ha feltételezésem helyes, akkor azért történt ami történt, mert enni akart belőle. Vagyis újra meg fog történni. Mivel akkor is a tetőn mozgott, valószínű, hogy a következő alkalommal is ott fog. Kezdett egy terv körvonalazódni a fejemben. A lény nem kedveli a fényt, vagy legalábbis nem szeretné ha meglátnák. A tetőre ajtón, vagy létrán keresztül megy. A következő napokban a környékbeli háztetőkre – amelyek kellően elhagyatottnak tűntek, ahhoz, hogy ne járjon arra senki- damilt feszítettem a tetőre kivezető ajtó külső felére 20 centiméter magasságban. Szélvédettebb helyekre még kevés homokot is szórtam, hátha lábnyomot is hagy. Nagyon sok volt a „ha” az elképzelésemben, de már az izgalomba hozott, hogy tehetek valamit saját magamért. Napok teltek el, aztán hetek és semmi sem történt. Az egyetlen esetről már harsogott a média. De én töretlen hittel jártam a városrészt. Gábor volt az első aki észrevette a változást. Hetekig le tudtam rázni a „Bízz bennem”, a „Nem a Te dolgok”, „Majd elmondom” mondatokkal.
-Mi van veled mostanában? A szemeid egyre karikásabban és mintha fogytál is.
Nem akartam még neki se beszélni erről, mert féltem, hogy kinevetne, ennek érdekében valami mást kellett kitalálnom. A mesémnek valóságosnak kellett lennie, amit elhisz, de azért kételkedik benne, vagyis lefoglalja még egy kicsit.
-Olyat mondok, amit senkinek se mondhatsz el, különben kivágom a nyelved kiszögelem a táblára egy „Így jár minden áruló” felirattal.
Kicsit komolyan nézett rám, de aztán nevetett és a becsületszavát adta. Direkt dadogva kezdtem, hogy azt higgye zavarban vagyok.
-Nos, tudom nem lesz könnyű elhinni, pedig úgy igaz ahogy mondom. Régi vágyam volt már, de a szüleim azt mondták, ne akarjak túl korán nagyfiú lenni, mert még van időm bőven...- és direkt lehajtottam a fejem.
-Ugye nem azt akarod mondani, hogy cigizel?-hitetlenkedett Gábor.
-Nem, annál sokkal jobb...
-Ugye nem azt akarod mondani?- és az azt nagyon kihangsúlyozta.
-Dehogy, az eszembe se jutna. Teljesen másról van szó. Nos, hogyan is kezdjek bele...
-Mond már ki végre!
-Csajom van.
Gábor úgy nézett rám, mintha vízilóvá változtam volna, aztán kitört belőle a nevetés.
-Mid van neked? Barátnőd? Ne szórakozz velem, ez csak egy rosszul sikerült vicc lehet semmi más.
Dühös lettem. Nem azért mert nem hit nekem -én se hitték- hanem, mert ilyen stílusban adta elő. Fellöktem és akkor végre abbahagyta a nevetést.
-Mit csinálsz?
-Ne haragudj, csak nem szeretem, ha kinevetnek.
Segítettem neki felállni.
-Tudom, bocsánat.- mondta már komolyan. Csak olyan hihetetlen, hogy pont nekem van barátnőd.- de amint meglátta a szúrós tekintetem, felvette azt a komoly arcot, amit mindenki megszokott tőle. Utána olyat csinált, amire azt hittem nem is képes: utasított engem.
-Mesélj róla, tudni akarok mindent. Mennyi idős, hogy néz ki, hol lakik, meg ilyenek.
Akkor az általam legfeleslegesebbnek tartott mondatot mondtam.
-Teljesen átlagos.- szinte fájt mikor kimondtam a szavakat.
-Olyan nincs, aki veled van az nem lehet átlagos.
Vigyorognom kellett, mert azt hittem különlegesnek tart, de hamar rám fagyasztotta a vigyort.
-Megnézném én magamnak azt a lányt és biztos találnék benne pár fóbiát.
-Én nem tudom semmi ilyenről és te se feltételezz ilyet.- húztam fel az orrom.
Örültem neki, mert teljesen abba az irányba tudtam terelni a beszélgetést, amelyikbe én akartam.
-Mit is mondhatnék? Saccra 150 centi magas és 40 kiló, félhosszú barna haja van és barna szeme. Egy közeli suliba jár. A pályán ismerkedtünk meg. Elsőre nem mertem közeledni, de láttam, hogy figyel, így kettő az egyhez alapon megszólítottam. Furcsállta, de végül elfogatta a meghívásom. Beszélgettünk és utána elhívtam másnapra is a pályára.
-Én nem ismerek olyant lányt a pálya környékén, aki pont vele kezdene.
-Új lány, pár hete költöztek ide vidékről. Csak estefelé jött oda, de mostanság már máshol találkozunk.
Gábor hitt nekem és újabb részleteket akart hallani.
-És volt már?-kérdezte kajánul.
-Micsoda?
-Tudod.
-Nem, nem tudom.
-Csók.
-Dehogyis, hova gondolsz. Nekem tisztességes szándékaim vannak.
Ezen már mindketten nevettünk. Hamarosan elváltunk. Otthon tovább kellett szőjem a kisded mesémet. Sosem volt barátnőm, de is állt szándékomban megismerkedni senkivel. Azok akik egy kicsit -vagy nagyon- érdekeltek, mint olyan ívben kerültek, mintha orbitális pályára akarnának állni a föld körül. Mindig úgy gondoltam, miután megmentetten egy bolygót a pusztulástól, vagy visszavertem az első inváziót én leszek mindenki kedvence. Addig meg miket foglalkozzak olyan dolgokkal melyeknek nincsen haszna. Célom volt kiirtani magamból minden érzelmet, mert céljaim eléréséhet feleslegesek. Csak a feladatra akartam koncentrálni, de hetek teltek el a legapróbb változás nélkül. Minden nap ugyan újra és újra. Iskola, Gábor, csapda ellenőrzés, iskola, Gábor, csapdaellenőrzés. Egy napon megint azon a padon ültem, mint hetekkel előtte. Egyre csüggedve fantáziáltam olyan eseményekről, melyek nem akartak elkövetkezni.
-Nem zavarlak?-ült le mellém egy férfi.
A korát lehetetlen volt megállapítani. Lehet csak huszonéves volt, a de az is lehet túl volt a negyvenen. Jól öltözött, ápolt. Teste sportos, hangja nyugodt, de mégis tekintélyt parancsoló. A szava kérdésnek hangzott, de érződött, hogy tényt közölt.
-Nem érdekel, nem veszek és nincs apróm.
Mosolygott és kivillantotta tökéletes fogsorát.
-Nem akarlak megtéríteni, sem eladni és ha telefonálni szeretnék, akkor a sajátom használnám. Csak gondoltam egy fiú, aki hetek óta minden este ide jár és közben nem csinál semmit csak ráér egy magamfajtával váltani pár szót.
-Ki maga?
-Nincs bennem ártó szándék. Ennek bizonyítására arrébb is ülök.
Valóban messzebb ült. A kinyújtott kezei nem érhettek el.
-Akkor újra, ki maga?
-Ezzel a kérdéssel a nevemet, vagy a hivatásomat szeretnéd tudni? Zoltán vagyok, de ha neked nem tetszik ez a név, akkor bármilyen más néven is szólíthatsz. Kicsi az esélye egy újbóli találkozásnak és még kisebb egy beszélgetésnek. A hivatásom lényegtelen. Magánszemélyként vagyok itt. És is sokat sétálgatok errefelé esténként. És mostanság csak egy állandó van ebben a környékben, mégpedig te. Kíváncsi lennék, mi vonz ennyire.
-Az ember nem üldögélhet egy padon esténként?
-De természetesen szíved joga eldönteni, mit teszel a szabadidődben. De a pár hónappal ezelőtti gyilkosság előtt nem ezen a padon töltötted el az idődet.
-Rendőr?
-Nem.. egészen. De ha ennyire kíváncsi vagy, akkor egy olyan szervezetnek dolgozom, mely felderíti az ilyen gyilkosságokat. A nevük és mibenlétük nem rád tartozik. Láttam amint a rendőrségi nyomozás lezárta után a tetőket járod. Mit kerestél odafent?
-A várost akartam megnézni madártávlatból. Mutasson egy jelvényt!
-Nem vagyok rendőr. De látom nincsen kedved beszélgetni. További szép estét!
Felállt és elment. Nem sietett, nem nyúlt a telefonjáért, nem szállt be kocsiba. Egyszerűen elsétált. Egy dologban igaza volt, tényleg nem találkoztunk utána. Én továbbra is naponta kijártam a környéket ellenőrizni. A csapdáimhoz nem nyúltak, a honom nem söpörték össze. Minden úgy volt hagyva, ahogy én odatettem. Kezdtem elfelejteni és nem minden lépésemnél hátranézni. De úgy éreztem a lépteimet figyelik. Akármennyiszer fordultam hátra soha senkit sem láttam. Ez után jött a másik olyan nap, amit szintén soha nem fogok elfelejteni. Péntek volt. A szüleimnek azt mondtam este házibuliba megyek így ne várjanak haza. Addig maradhattam ameddig csak én akartam. Egész éjjel az utcákat róttam. Talán a sors iróniája, talán csak puszta véletlen. Ugyan abban a sikátoron mentem át, mint a legelső alkalommal. Amikor valami földet ért mögöttem. Olyan gyorsan fordultam meg amennyire csak tudtam. Egy férfi állt előttem pár méterrel. Húszas éveinek elején járhatott. Kicsit megviselt volt. Ruházata kopott, arca borostás. Néztük egymást némán. Se szólni, se rohanni nem tudtam. Teltek a percek és egyikünk se mozdult.
-Meg kellett volna hallgatnod... milyen nevet is mondott... igen megvan, Viktor mondókáját. Akkor egyikünk se lenne itt.
Csak a legvalószínűtlenebb kérdés jutott eszembe:
-Maga nem ember, ugye?
Széles mosolyra húzta száját.
-Nem bizony...

[Pool]

milyez????????

[Pepa]

Originally Posted by Pool

milyez????????

Egy könyv első fejezete. Miért minek tűnt?

[BeeLord]

Originally Posted by Pepa

Egy könyv első fejezete. Miért minek tűnt?

Azért mielőtt közkinccsé teszed, legalább az elütéseket kijavíthattad volna. Sajnos ezek elég zavaróak olvasás közben és könnyen kizökkentenek a cselekményből.

Illetve annyi kritikát hadd osszak meg, hogy szerintem túl gyors a cselekményvezetés. Nem tudom, milyen hosszú könyvet tervezel, de nálam személy szerint túl nagy iramban váltják egymást az újabb és újabb képek.

Tényleg nem piszkálni akarlak, csak nekem ez jutott először eszembe, miután elolvastam az írást.

U.i.: az aláírásodban lévő linkre (publikált írásaim) 404-es hibát dob a böngésző.