Verselő kedvű hódítósoknak :)

[tevary]

Harc

Kérlek Istenem, erősítsd meg sajgó lelkemet,

E nagy háborgó tengeren még küzdenem kell!

Hisz a gonosz áradat nem kíméli a lelket,

Eltapos minden szépet s gúnyosan rád nevet.

És ha lázadni mersz ellene, hatalmát féltve,

Sok korbácsütéssel válaszol e merészségre.

Tajtékzik, mint háborgó tenger az éjben,

Összetör minden csónakot, a sötétségben.

Ó Istenem ki menti meg e sajgó lelket?

Hisz már eltűnt a halvány fénysugár,

Mely megmutatná merre hogyan tovább.

Kérlek, segítsd őt a végtelen tengeren!

Sok fájdalomban úszik, sötétség nem múlik,

De még küzdve küzd, nem adja fel, még hisz

Abban, hogy a gonosz ereje egyszer elmúlik,

Korbácsoló hatalmától többé nem kell félni.

Mond, talán a remény csupán csalóka álomkép?

S a háborgó tenger nem csitul, bár mit is tennél?

Örökös harc, küzdelem, mely végig kíséri életed,

Feladnod nem lehet, hisz akkor vége az életnek!

[Topsy]

József Attila
(AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...)


Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

1937. okt.

[Vent]

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kõbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fûzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki ûzött?
Gyõzd, ami volt, ha ugyan gyõzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelõfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

[Rheia]

Urgyán Tibor György - S. O. S.

Drogkeselyűk karma vág húsomba,
elevenen tépnek ízekre,
lassan szökik szememből a fény,
már nem emlékszem a színekre,
csak végtelenbe futó sínekre,
amik, mint krematóriumi társaik a halálra szánt népet
úgy visznek életemből tova minden meleget, szerelmet, szépet.
Börtönbe zárt a fehér por
csillogó álomvilágvarázsa
szeretetre éhes lelkem volt
e lassan ölő mákonynak a barázda.
Senki nem figyelt néma jajomra,
a pénz nem adott gyógyírt a bajomra
a befelé forduló lélek szépségére
nem vevő e rohanó világ,
lehullottak vágyaimról a szirmok,
haldoklom, mint egy levágott virág.

De még most sem késő,
még nem törte össze a formát
az isteni véső!
Segítsetek, segítsetek, segítsetek!
Testvérek, nem bírok járni,
az Élet vizébe merítsetek!
Jéglelkembe ölelő karotok
melege öntsön új erőt!
Hadd találjam meg magamban az igaz embert,
a bátort, a nyerőt!
Aki félredobva hazugságot,
becsapást és álmot,
tiszta szívvel, önlegyőzve
rendberakja a rábízott világot.

[Vent]

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
...
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

[Vent]

Villon - Ellentétek balladája

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is számóťzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körűl sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
és reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
és elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.


(Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet
Mert befogad s kitaszít a világ.)

[Topsy]

Karinthy Frigyes:
ELŐSZÓ

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tôle,
Ô is sugni akart: csók lett belôle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ô égô csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy ôt higyjem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bûn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerôse,
Mindenkinek utódja, ôse.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgôt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsôjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

[Vent]

Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szívig-láthatsz?

Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.

S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden

[Rheia]

Hazátlanul

Korhadó fának piros levelei alatt
Zöld fűből kiálló száraz gyökér.
Rajta ül egy lány, könnyeket hullat,
Hosszú ruhája hófehér.
A fiú mellé lép, kezét nyújtja
S a lány sötét szemébe néz.

A kéken tündöklő ég alján
A lemenő nap még sárgán int
Aztán vörösen lángra lobban
A lány lassan felemelkedik.
Fehér ruhája leng a szélben
Mezítlen lábán zöld fű őrködik.

- Gyere haza, az otthonod vár
Hűtlen kedvesed cserben hagyott végleg
Engedd, hogy eztán én vigyázzak rád
Mellettem sokkal egyszerűbb az élet.
Fogadd el, hogy ez az igazi hazád
Ne akard azt, ki nem szeret téged.

A lány ajka meg sem mozdul
Vádló szemekkel az ifjúra néz
Hátat fordít és lassan elindul
Sápadt arccal a szürke folyóba lép.
Vérvörös csíkos hófehér leplet sodor
A zöld partra a háborgó hullámverés.

2009.09.30.

[Vent]

Originally Posted by Rheia

Hazátlanul

2009.09.30.

a szerzo nevet bezzeg nem tetted hozza