Verselő kedvű hódítósoknak :)

[Pepa]

56 csepp vér- ráadás

Ég, Te égszín kék, fénylő mindenség
Bölcs világosság, élő fényesség
Fogadd Őket most végtelen idő
Napfény hulljon ölelje Őket
Tűz és fényeső.

Föld, Te áldott Föld
Hullámzóan zöld, határtalanul tág
És végtelen világ
Fogadd most be Őt, szívtelen idő
Halálával hált és porból porrá vált

Róluk álmában új dalokat küld
Ég az égszín kék
És a Föld, az áldott Föld

Égig erő zöld
Sebekből vérző Föld
Százszor elárult, ezerszer áldott
Minden kibíró Föld
Fogadd magadba mind
Azt aki rajtad járt
Magasra nyíló, egekbe nézett
És porból porrá vált

Voltak bátrak, mindent bírtak
Dicsőséget vérrel írtak
Harc és hűség, vér és bánat
Halálunkból élet támad, szerelem sarjad
Halálukkal meg nem halnak
Élet sarjad, szerelem röppen
Így leszünk majd, jobban és többen
Így leszünk majd, újra erősek
Önmagunkért felelősek
Így lesz majd jó, az aki nincsen
Jó kedvében lenéz ránk.

[Vent]

Add a kezed, most induljunk csöndben...
Nem!... Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad,
Kocsinkon függöny, a szívünk könnyben,
Míg emberek közt száguld a vonat
S kiszállunk majd egy csodálatos tájon,
Hol semmi sincs, csak illat és meleg:
Fölszikkasztjuk a könnyeinket
S megengeded, hogy szeresselek...

[Topsy]

Sik Sándor

ISTEN LÁNCA
[jegyzet]
Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.

És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.

És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.

Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.

Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.

És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.

[Dragi]

Somlyó György

MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

[Dragi]

Szenvedni élet.
Szenvedni jó.
Szenvedni félek,
Pedig itt ez a szó

Ki kell mondjam,
kell hogy érezd,
Kell, hogy tudjad,
Szeretlek téged.

Egyedül állok
Az eresz alatt,
Nincs aki várjon
Rám, az ég szakad.

És megnyílik a föld is
Már oly erősen húz
Nem tudok tovább állni
Túl nagy ez a súly.

Veled vagy sehogy sem,
Élni csak így tudok,
Veled élni, mert nélküled
Meghalok tudom.

[Von]

Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő,
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

[Topsy]

Kosztolányi Dezső

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

[Topsy]

Juhász Gyula
Mindig...


Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.

Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem.

[Tsobi]

Bohóc

Gyermekkoromban mindig
bohóc szerettem volna lenni-
az embereket
harsányan nevettetni,
kemény kalpagot
fejembe tenni,
s nagy krumpli-orrt
orromra helyezni.
Tetszett esetlen mozgásuk
abban a nagy
csámpás cipőben,
s ha megláttam őket
harsány kacajba törtem;
Bohóc! - azt mondtam,
az leszek, ha felnövök!
A legnagyobb bohóc,
kit majd tapsvihar köszönt,
s ki szomorú, azt megnevettetem,
úgy, hogy szemeiben
könnycseppek lesznek.

Lassan az életnek
viharában felnőttem,
s a Bohócokat,
a nevettetőket elfeledtem.
Mégis, gyermekkori álmom
teljesült:
Bohóc lettem.
Nem az a bohóc, ki
ki van kenve.
Nincs rajtam nagy,
csámpás cipő-
mozgásom mégis csetledező.
Ezért a mókáért
nem kapok tapsvihart,
s nem dobálnak
körbe virágokkal-
Néha kicsúfolnak
a hátam megett,
vagy mondják:
Nézd a szerencsétlent!
Bohóc! - az lettem.
Az életnek Bohóca.
A legnagyobb Bohóc -
a bohócnál
bohócabb.

Baráth Gyula

[Topsy]

Reményik Sándor

A kereszt fogantatása


A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott.
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa!
Máriától, a Szűztől most jövök,
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott ő az asszonyok között.
Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel
Megáldalak: légy terhes a kereszttel!
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy nő benned a feszület,

Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet.
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére,
Kidöntve majd magányod vadonából
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen,
Ott függj a cellák kietlen falán,
Ős-fádnak ezer apró másaképen.
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad
Millió megbilincselt életrabra,

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
Tovazúgott a Libanon felett,
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdőn ment harsogva át,
Csak egy fa értette meg a szavát, -
Lehajlott óriási koronája:
Kereszt-sorsának megadta magát.

Kolozsvár, 1928 március 1