"Ha ma hívna fel telefonon" ("Se mi telefonasse oggi")
Tíz év telt el azóta, noha sokkal kevesebbnek tűnik. Bizonyára azért tűnik így, mert bennem az Ügyvéd úr emléke még mindig frissen él: olyan, mintha csak az imént tettem volna le a telefont azután a kora reggeli hívása után, amikor a szemeimet dörzsölve nagy nehezen eljátszottam, hogy már ébren vagyok.
Pedig már tíz éve történt. Csakhogy ha valaki ilyen mélyen befészkeli magát az ember szívébe, lelkébe, az soha nem hagyja el igazán. Ettől még persze hiányzik. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy utam egy részét mellette haladva tölthettem, és a mai napig hiányzik eleganciája, stílusa, szenvedélye, és életöröme, ami magánemberként és közszereplőként is legfőbb jellemzője volt. Hiányzik, ahogy imádta a sportot, a futballt, a Juventust, a Ferrariját, a jachtjait és Torinót. Nem csak a Juventus-szurkolóknak, minden olasznak hiányzik.
Hogyan is felejthetném el első találkozásunkat... Egy számomra nagyon kedves pillanathoz, mondjuk ki, az első bajnoki mesterhármasomhoz köthető. Mindössze 18 évesen minden új volt még számomra, akkor kerültem fel a primaverából az első csapathoz. A Parma elleni meccsünk előestéjén történt. Nem voltam biztos benne, hogy tudja, ki vagyok, de abban biztos voltam, hogy hallott már rólam, hiszen kiváló sportvezető és kíváncsi természetű ember volt, így biztosan kérdezősködött az új fiúról, de természetesen nálam sokkal jobban ismerte annak az időszaknak a nevesebb Juve-játékosait. Éppen kiestünk az UEFA-kupából, és a szurkolóink nem voltak valami nyugodtak, hiszen a Parma éppen az Ajax legyőzése után érkezett. Akkor Nevio Scala csapata volt a legjobb Olaszországban. Az Ügyvéd úr pontosan tudta, hogy érezzük magunkat, és milyen a csapat hangulata, ezért leült velünk beszélgetni, és elmondta, a két csapat közti különbség, amit a sajtó hosszasan fejtegetett korábban, valójában nem létezik. Volt nála egy újság, ami oldalakon át kritizált minket, és arra tüzelte a játékosait, bizonyítsák be, hogy az újságíró tévedett. Másnap megvertük a Parmát, én pedig megszereztem első mesterhármasomat Juve-mezben. Ez volt az első találkozásunk, amiből azonnal tudtam, elbűvölő stílusával és lelkesedésével mindig megtalálja a módját, hogy eljuttassa üzenetét másokhoz.
Néhány évvel később tőle kaptam azt a becenevet, ami hosszú évekig elkísért. Egy olyan pillanatban történt, amit talán nevezhetünk őrségváltásnak Roberto Baggióval. Az Ügyvéd úr, aki szakértője volt a művészeteknek is, „Raffaellónak” nevezte Baggiót, engem pedig Pinturicchióhoz hasonlított. [A szó jelentése „apró festő”, az olasz reneszánsz egyik jelentős festőjéhez, Bernardino de Bettóhoz köthető, aki alacsony termete miatt így szignálta műveit]. Először nem tudtam hova tenni a dolgot, mert nem tudtam, kicsoda Pinturicchio. Aztán megtudtam, hogy nagy művész volt, azóta pedig imádom ezt a nevet, mert tudom, mit értett alatta az Ügyvéd úr. A név karrierem egyik legboldogabb időszakára emlékeztet, az első izgalmas évekre a Juventusnál.
Megjegyzései, beszólásai és viccei mind gyilkosan pontosak voltak, de soha nem kritizált durván. Jól emlékszem megbeszéléseinek hangvételére más klubok elnökeivel. Az Ügyvéd úr a becsületes verseny megszállottja volt, de mindig tisztelettel viseltetett legnagyobb ellenfeleink iránt is. A kihívásoknak élt.
Most, hogy a távolból tekintek vissza, és már nem vagyok Bianconero, még jobban tudom értékelni, micsoda szerencsében volt részem a Torinóban töltött csaknem húsz évem alatt. Találkozhattam azzal a két emberrel, akik számomra megtestesítik a Juventust: Giampiero Boniperti, aki Padovából Torinóba vitt, és az Ügyvéd úr, aki méltónak talált a bizalmára.
Az ő szenvedélyének igazi tárgya a Juventus volt, de az élet és az emberek szeretete is hasonlóan fontos volt számára. De a futball és a Juventus mindig magával ragadta, és pontosan tudta, miként tudja ezt az érzést átadni a körülette levőknek. Velünk, csapatának tagjaival is. Imádta a Juventust, és annak bajnokait. Őt viszont az utca embere is ugyanúgy szerette, ahogy a bajnokai viszontszerették.
Temetése napjának történései alátámasztják ezt. Emlékszem, a Piacenza elleni meccs előtt – ami az első mérkőzésünk volt nélküle – együtt elmentünk a ravatalozóba. Nagyon megérintett, mennyien jöttek el, hogy végső búcsút vegyenek tőle: mindenféle ember volt ott a gyári munkástól a menedzserig. Lenyűgözött a szertartás egyszerűsége, de még annál is jobban az olyan emberek felé áradó szeretete, akik nem is ismerhették személyesen.
Szeretem azt a gólomat, amit másnap a Piacenzának lőttem. Azt hiszem, aznap nem véletlenül esett az a gól úgy, ahogy. Különösen látványosra sikerült, azt hiszem, neki is tetszett volna.
Ezekben a napokban sokat gondolkodom azon, milyen tanácsokkal látna el most. Biztos vagyok benne, hogy felhívna, és elmondaná, hova menjek, mit nézzek meg Sydneyben. A világ minden táján kiismerte magát, imádta a különböző városok által kínált sokféle szépséget. Szerintem a hívását valamikor reggel hat körülre időzítené. De ezúttal, Sydneyben már biztosan ébren lennék akkor.
Linear Mode
