Bőgjünk, van miért
A jóstehetségéről világszerte ismert újságíró társam, testi-lelki barátom a beharangozóban már tisztázta a helyzetet: az Atalanta elleni vasárnapi találkozónak tulajdonképp nem volt különösebb tétje, persze azon kívül, hogy Del Piero méltó módon köszönjön el a közönségétől. Nem titok, hogy ez egészen jól sikerült. Hajtás után újraéljük a szívszorító pillanatokat, valamint mutatunk néhány kapaszkodót, amik miatt mégsem muszáj szimpla one man show-nak nevezni a múlt vasárnap történteket. Azért a főszereplőt kitaláltátok.
A trieszti bajnokavatás után eldőlt, hogy a Juventusra ebben a szezonban már csak egyetlen igazi tétmeccs, a kupadöntő vár. Tudtuk, hogy az Atalanta ellen esedékes utolsó körön tényleg csak a veretlenség megőrzése és Del Piero lehető legszebb búcsúztatása múlt. Conte nem is a szokásos alapcsapatot tette ki a gyepre, sőt, hangyányi meglepetésre feladta a tavaszi hajrá alatt végig bevált 3-5-2-es felállást is, és a téli szünet után többször döcögő 4-3-3-ra váltott vissza. Buffon helyén Storari védett, a középpályára bekerült Padoin és Marrone, a támadó hármasba Giak és Borriello. Conte az Atalanta jobb oldalát is beárazta azzal, hogy balbekknek - De Ceglie sérülése miatt némileg kényszerből - azt az Estigarribiát találta kezdetni, aki utoljára talán valamelyik paraguayi focibölcsiben játszott védőt.
És hát kezdett a Föld névadója is. Nehéz leírni, még nehezebb felfogni: most már minden jel tényleg arra mutat, hogy majd' 20 év után Del Piero utolsó bajnokiját játszotta a Juventusban. Sándor csaknem mindent megkapott, hogy szépen búcsúzhasson: bárki aláírná, hogy biztos bajnokként, hazai pályán, csapatkapitányként, a kezdőcsapat tagjaként köszönhessen el. Részemről egyetlen apróság hiányzott: akkor lett volna teljes a kép, ha a saját döntése lett volna a búcsú, nem pedig a klub kényszerítette volna lelépésre.
Sanyin nem látszott, hogy keserű lett volna szája íze. Elt a lehetőséggel, és köszönettel ellopta a show-t: a 27. percben Giaccherini visszagurítását jobbal átvette, felnézett, majd lazán a jobb alsóba pörgetett. Erre találta ki az akadémia a zsenilisztikus jelzőt. Heterók leírhatnák, ők hogy éreztek ekkor; nálunk az önfeledt gólöröm helyett leginkább búcsúzkodó csapattársakat látva eltörött a mécses, Beni titkárnője, Ildikó nem győzte zsebkendővel, mi meg tocsogósra zokogtuk egymás széles mellkasát. A meccs állása ekkor már néhány addikt szerencsejátékost leszámítva tényleg senkit nem érdekelt.
Végül szűk egy óra után kapta le az ünnepeltet Conte, leginkább azért, hogy a feszített program alatt jusson ideje tiszteletkörökre. Ritkán látni ilyet: a 22 játékos még fél óráig végezte kötelességét úgy, hogy tulajdonképp alig nézte valaki őket, a stadionban lévő 82 ezer szem végig azt a férfit követte, aki már régen elhagyta a pályát. Kollektíven imádjuk a sziruposan csöpögős amerikai sportfilmeket, de még egyen sem bőgtünk ennyit. Minden túlzás nélkül gyönyörű búcsú volt, még így is, hogy némi külső kényszer szülte az alkalmat.
Kissé meglepő módon Alexen kívül is akadt mire figyelni. Egyrészt ott volt Marrone, aki egy büdös nagy góllal ébresztette fel azt, aki eddig nem figyelt fel a srácra. Marcsi helyett ő játszott Pirlo balján, és senkinek nem maradt hiányérzete vele kapcsolatban: amellett, hogy vezetést szerzett, Marchisio jobb napjait idézve melós box-to-box középpályást játszott, a mezőny legjobbja volt. Leginkább a következő évad szempontjából lehet annak kiemelt jelentősége, hogy ilyen zökkenőmentesen pótolta válogatott csapattársát. Óriási tehetség a fickó, bízunk benne. Másrészt láthattuk, milyen az, ha Borriello nyomás nélkül lép pályára. Mondjuk a brazilos gólpassza önmagában nem győzött meg minket arról, hogy mindenképp muszáj lenne megtartani, de az utóbbi hetekben mutatott teljesítménye valamit kozmetikázott a tél óta mutatott amaurizásán. Aztán láthattuk, amint a keret talán legmegbízhatóbb játékosa, Barzagli végre meglövi azt a gólt, amire már régóta vágyott, és amire már Conte is rábólintott. Kiderült továbbá, hogy Storari a meccshiánya ellenére vállalható formában várja a kupadöntőt: Alex tiszteletkörei alatt Bonucciék sem nagyon foglalkoztak az Atalantával, így kb. 20 percen keresztül Storari tartotta meccsben a csapatot, végül csak Forrest fogott ki rajta egy jó ütemű, ravasz csőrössel.
Del Piero szürreálisan tökéletes utolsó bajnokija, Marrone hatalmas lökete, Barzagli óhajtott és megérdemelt gólja, Boris fifikás asszisztja mellé természetesen járt a bajnoki veretlenség. A már-már hollywoodian idilli végjátékba csak Lichsteiner vicces öngólja és Chiello sérülése rondított bele. Utóbbi sajnos kihagyja a kupadöntőt, az EB-re várhatóan felépül. A komplett campionatót a holt szezonban atomjaira fogjuk szedni, bővebben egyelőre nem mennénk bele a csapat méltatásába, most legyen elég annyi, hogy a 20 csapatos Serie A első veretlen bajnoka lett a Juventus. Del Pierótól sem búcsúztunk még el végleg, a jövő héttől egy cikksorozatban egyesével borulunk le a klubtörténet egyik legfontosabb játékosa előtt. Addig is bőgjünk, van miért: szédületes 19 bajnoki évadon van túl a coneglianói lovag és az ő szíve hölgye. Még most is elképzelhetetlen, mennyire fog hiányozni.
Linear Mode
