Mese, mese mátka... :)

[Mona]

Szivesen
Nektek, és nekem

[BimmBimm]

Bocs de ez egy novellácska lesz. Nekem tetszik, csak bele kell látni a mondanivalóját...

Örkény István: Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.
Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányba haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

[Mona]

Ez nagyon jó
Nekem az összetartást juttatja az eszembe
Másnak biztos mást mond

[BimmBimm]

egy kis vidámság

Juhász Gyula - Az igazmondó góbé még igazabb kalandjai

Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy hát az apám házasodni akar, s anyámat akarja elvenni. Azt mondja nekem az apám:

- Eridj a malomba, s őrless a lakodalomra kenyérnekvalót!

Rajta szegény, kapom én nagy frissen magamat, mint ez a könnyű fickó itt, keresek egy átalvetőt, felviszek a padlásra három tarisznyát, s megtöltök kilenc zsákot olyan dálnoki búzával, mint a makk, s mind a kilencet egyszerre a vállamra villantom, s kiviszem a szekérre.

Kivezetem az ökröket, s bé akarom fogni, de egyik sem talál a régi helyére; mindegyiket a másik helyére vezetem, a csálést a hajsz helyére, a hajszot a csálé helyére, s így rendben van. Próbálom a két járompálcát, s hát az sem illik a helyére, dugom egyik helyett a lapát nyelét, másik helyett a kötőrudat, s úgy jól van a dolog.

Elmegyek a malomba, s amikor odaérek, megállítom az ökröket, beleütöm az ostornyelet a földbe, nehogy meginduljanak. Magam pedig bemegyek a malomba, hadd hívjam a molnárt, hogy a búzát segítsen behordani.

Egyetlenegy lelket sem kaptam benn a malomban. Nézek széjjel egy ágy alá s a kemence mögé, hát látom, hogy a kancsó nincs a szegen; abból megtudtam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immár, ha ennyibe van, szép békességesen hazavárom; de eszembe jut, hogy nemigen szokása hazasietni, s amíg előjön, én addig meg is őszülhetek, aztán az ökröknek is bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mert nem is hoztam volt nekik, amit enni adjak.

A malom után iramodom hát sebes kutyafuttában a bércre, s hát ott szimatol a bokrok között. Vágok egy istenes jó husángot, döngetni kezdem két oldalba, ahogy csak tőlem lehetett. Még egyszer jól nekihúzom a husángot, s amíg reásújtottam volna, hallom messziről, hogy megrezdül odabent a völgyben, s őröl, zakatol: éppen az én búzámon járja.

Hogy a bércről hamarább leérjek a völgybe, nekifekvém, s lehingerődzém az oldalon. Utánam mind a fatuskó, amennyi csutak csak volt. Megkívánták tőlem az időtöltést. Nekik nem lett bele semmi bajuk, én is csak egy kicsit ütöttem belé az orromat a lágy mezei sárba, de nem mártottam fel onnét egészen, még ott is elég maradt a helyén. Több baja lett annak a szegény fehér lónak, amelyik ott eddegélt az aljban, mert az tőlünk úgy megijedt, hogy a lábára szorított nyűggel együtt kifutott a világból, s még nem jött vissza manapságig.

Hozzádörgölgetém az orromat a gyephez, mint a tyúk szokott, s elmentem, hadd lássam, az ökrök nem mentek-e el állóhelyükről. S hát az én ostornyelem odafogant a földbe, s akkora fa nőtt belőle, mint a barassai nagy torony.

De annyi fiat költöttek bele a seregélyek, hogy azoknak a csárogásától a malomzúgás nem hallott. Bezzeg megörvendék neki; gondolám, hogy most fogok seregélyfiat eleget. Jól tudtam hágdosni, ahogy csak kellett. Felhágok a fára, dugom a kezemet, s hát nem fér bé a likba, próbálom a fejemet, s hát az jól befér. Teliszedem a keblemet seregélyfiúval. Ki akartam bújni a lyukból, de hát én nem fértem ki; hazafutok, elviszem a fejszét, s kivágom onnét magamat:

De nem tudtam leszállni, mert a fa vastagocska volt, s a fejem is szédült, hanem kiáltottam a molnárnak, hogy vegyen le. A molnár azt gondolta, az a bajom, hogy megehültem, s nekem a fiától molnárpogácsát küldött.

De én a fiúnak olyan erős lúdméreggel mondtam meg, hogy nem efféle bajom van, hogy az egyszeribe elfutott, s hozott egy véka korpát, azt nekem egy pózna végén felnyújtotta.

Én kötelet sodortam belőle, olyant, hogy a malomkövet is fel lehetett volna vele akasztani. Próbálom, leér-e a földig, de hát egyrét nem éri, fogom kétrét, s hát olyan jól leér, hogy még a földön meghajlik. Ereszkedni kezdek rajta, de egy féreg ott fenn, ahol egy ághoz megkötöttem volt, elkercelte, elvágta, s én kötelestől lecseppentem.

De míg a földre érnék, addig a seregélyfiak a kebelemben megtollasodtak, szárnyra keltek, s engem repíteni kezdtek. Mikor az Olt felett repültünk, valami asszonyok ott az Olt felett rongyot mostak, s kiáltozni kezdtek.

“Mit csinál ez a gyerek, hogy úgy tud röpülni? Ha leesik, éppen az Oltba szottyan, s belehal!” Láttam, hogy mind felém néznek, de a seregélyfiak csárogásától nem tudtam tisztán kivenni, hogy mit kiáltanak. Azt gondoltam, hogy azt kiáltják, hogy oldjam meg az ingem derekát. Én az ingem derekát kiszabadítám a harisnyám szíja alól; avval a seregélyfiak egyszerre a keblemről mind kiduvadának, nekem annyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Oltnak kellős közepébe belécsuppanék.

Csuppanásommal az Oltat úgy kicsapám az árkából, hogy az egészen kiloccsant a hegy aljáig. De mikor az árkába visszatakarodott, egy kicsi híjával, amit egy gidófalvi szomjú komondor lecselt fel belőle, annyi hal maradt künn utána, hogy a helyet Mánástól Dobojig s Arkostól Angyalosig mind ellepte - még a Szépmezőt is egészen. No, volt ott hal elég. Tizenkét bivalyszekér egy hétig örökké hordta, soha meg nem szűnt, mégsem tudta megkezdeni. De mene egy csóré cigánypurdé Körös-patakról, az mind felszedé a pendelyébe, s elvivé.

De eszembe jut, hogy engem nem játszódni küldtek, hanem őrölni. Elindulok arrafelé, ahol az ökrök voltak, hadd lám, mit csinálnak, nem mentek-e el a helyükről. Sokáig mentem, úgyhogy megfáradtam bele. Látok egy réten egy lovat, s reágondolom, hogy ezen könnyen odajutok, ahova kell. Utána indulok, de hát ő engem nem vár meg. Fogom a farkát, egyet fordítok rajta, s magammal szembeállítom, s mondom neki amúgy mirgyilusosan: “Hó! megállj, pityipangós, ne ijedezz!” Megértette a jó szót, megállott, mint a cövek. Megnyergelém a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmentem a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy a föld is szakadt utánam.

Egyhelyt egy szőlő alatt menék el, s annak a kerítésén belül sok szép ért gyümölcs volt. Megállítám a szürkét, leszállék a barnáról, s megkötém a sárgát a gyepűhöz. Próbálom, hogy béhágjak, de nem tudék; megmarkolám a hajamat, s annál fogva belódítám magamat. Rázni kezdem a szilvát, hull a dió, szedem a mogyorót, s telirakám a kebelemet.

Erős meleg volt, meg voltam szomjulva, hogy majd megepedtem. Látom, hogy ott nem messze vannak valami aratók, s kérdem, hol kaphatnék itt vizet valahol. Azok nekem megmutattak nem messze egy forrást. Odamegyek, de hát béfagyott! Eleget akartam a jeget a sarkommal vagy kővel betörni, de nem lehetett, mert a jég lehetett egyaraszos. Hanem kapám a fejemről a koponyámat, s könnyen betörém vele a jeget, vizet meríték véle, s amúgy jót ivám.

Elmenék a kerítéshez, a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat az útra; eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elvágtaták a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy ugyan lógott a hajam belé. Egyhelyt találék két embert, mikor meghaladtam volna őket, utánam azt kiálták: “Te, fiú, hova lett a fejed?” Tapasztom a derékam, hát nincs ott a fejem! Vissza én avval, sebes kutyavágtában a forráshoz! De hát mit látok? Az én koponyám magát nálam nélkül megunta, s neki csak annyi esze volt, hogy minekutána ottfelejtettem, magának sárból kezet, nyakat, derekat, lábat csinálgatott, s a jégen csúszkálva, sikolándva kaptam meg. Én is meglehetőcskén tudtam sikolándani. Eleget csúszkáltam utána, de ő jobban tudott, mint én, nem tudtam semmiletteképpen megfogni.

Uramisten, mitevő legyek! Merőben megijedtem, hogy fejem nélkül kell csakugyan maradnom. De eszembe jutott valami, s mondám magamban: “Hadd el, koponya, ne vesd magad, mert engem nem vágsz ki! Nem jársz túl rajtam.” Csakhamar sárból egy agarat csináltam, nekiuszítám a koponyának, s az egykettőre elfogá, s szépen előmbe hozta. Én elvettem, feltevém, menék a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat. Eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, mint a madár.

Mikor a malomig értem, ott veszem észre, hogy engemet az apám otthon nem győzött várni, keresésemre indult, s hogy nem kapott, siratni kezdett nagy jajszóval: “Jaj, lelkem fiam, hova lettél? Jaj, jaj, miért is küldélek el csak magadra! Jaj, lelkem fiam, most véged neked, valahol elpusztultál!” Amennyit engem apám életemben szidott és korholt, sohasem hittem volna, hogy engemet úgy tudjon sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távolról hozzászóltam: “Ne búsuljon kend egyet is, apámuram, mert itt vagyok, rossz fejsze nem vész el!”

Meghoztam szegény apámnak a lelkét. A zsákokat a liszttel szekérre raktuk, hazamentünk, s az apám lakodalmát fáintosan megünnepeltük. A menyasszony anyám volt, a menyasszonytán*cot legelőbb én jártam el vele, s azután jött a sor másokra.

Mikor a lakodalomnak vége lett, mások mind eltakarodtak, s mi otthon maradtunk csak magunkra; s máig is élünk, ha meg nem haltunk.

Én még azután egy esztendőre lettem, mert apámnak igazi törvényes fia vagyok. Szépen felcseperedtem, s ügyes legény lett belőlem.

[Mona]

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegyember, elvette az özvegyasszonyt.
Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.
Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió, akkor etteék, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibök tettek; egyszer a kislány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:
– No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán . úgyis vasárnap lesz . megöljük, nagy dínomdánomot csapunk belőlök.
Így is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tűzhöz, hogyha majd felforr, megfüröszti őket benne. Hanem a kislány se állhatta tovább, félrehítta a kisöccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kisgyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjok mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lúgzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kisfiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restellt utána menni, a kislánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! A kisleány is kiszaladt, utolérte az öccsét, hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.
Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kisfiú megszomjazott. Azt mondja a kislánynak:
– Jaj, édes kis testvérem, be ihatnám!
– Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatol.
Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kisfiú.
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.
– Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.
A kisfiú szót fogadott, nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Megint megörült a kisfiú.
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.
– Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.
Megint szót fogadott a kisfiú, megint nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kisfiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kisfiú:
– De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.
– Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.
A kisfiú nem hallgatott rá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízből, s menten őzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak. De biz azon már nem lehetett segíteni.
A kisleány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva; egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kisleány egy nagy lyukat vájt, oda bújtak mind a ketten.
Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutyacsaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták, úgy összebújtak, mint a szegény ember malacai.
Hát éppen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, mit ugat a kutya. De ő sem látott semmit.
–Márpedig . gondolta magában . akárhogy, mint, de itt valaminek lenni kell.. Bekiáltott a lyukon:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király.
– Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.
Erre aztán nagyon megijedt a kisleány, kibújt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy került, mint került oda. A kisleány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kisöccse őzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kisleány, hazavitte a kis őzikével együtt, s ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.
Fel is nevekedett a kisleány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.
Egyszer . hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani . beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások-rívások közt, s elindult a király a háborúba.

[Mona]

Volt neki egy régi, öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg ő oda lesz. Hej, pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvetetni a királlyal. Örült a vénasszony, mikor rábízta a király a feleségét, gondolta magában, hogy majd elteszi ő ezt láb alól.
Jó idő múlva a király elmenetele után egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.
Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. A királyné, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, s belelökte a vízbe.
A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép aranykacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, hogy belefúlt, visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.
Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget, hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az őzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba . olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna ., még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnap meg kell ölni.
A szép királynénak pedig . aki aranykacsa képében úszkált a tóban . sehogy se volt nyugta; mindig a kisfiú után isett-visett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kisfiát, lefektette a bölcsőbe. Azután odament az urához, azt végig-végigsiratta, de azt sirathatta, az nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kisöccse, a kis őzike vackához ment.
– Élsz-e még, kisöcsém?
– Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödönce véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kisfiát, végig-végigsiratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kisöccse, a kis őzike vackához ment.
– Élsz-e még, kisöcsém?
– Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödönce véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték is neki a kést, akkor azt a gráciát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négyszemközt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis őzike azt kérdezte tőle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.
– Jaj, felséges király . felelt az őzike ., azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a nénikém aranykacsa képében.
A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:
– No, Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?
– Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?
– Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt, ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te azzal ne gondolj.
Megígérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, Pista se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony majdhogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista azzal nem gondolt.
No ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Ezzel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.
Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az aranykacsa, gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kisfiát, bepólyálta, lefektette; azután odament az urához, hogy majd végig-végigsiratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta.
Pista hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.
Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverő kállai kettőst.
A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király, s kiszegeztette a város négy sarkára.
A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtötte a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utoljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.

[Cece]

Kedves, aranyszőke hajú, szépséges leány volt Napsugár Évike, a varázslókirály leánya. Megfogadta bölcs édesapja tanítását:
- Lányom, csak olyan varázslatba kezdj bele, amit nem csak eszed, szíved is helyesel!
Amikor Évike felnőtt, harminchárom királyfi jött el hozzá leánykérõbe a Nagy Leánykérés Napján. Harminc királyfival hamarosan közölte: szívesen látja őket a palotában, de kezére ne számítson egyikük sem, csak a kézimunkájára. Mindegyikük kapott tőle egy általa készített, hímzett asztalterítőt. Nem akármilyen terítő volt az! Nappal az asztalt díszítette, de estefelé megelevenedett a rajta levõ kép: lakomázó törpék, nyíló csőrű madárkák, csinosbajszú cicamicák vagy legelészõ szarvasok, és a törpék vagy állatok a terítő tulajdonosának szemére nyugtató álmot terítettek.
Három királyfi nem kapott még választ leánykérő szavaira, így, persze, asztalterítőt sem. Amikor a többi királyfi eltávozott, ők még ottmaradtak a palotában. Ottmaradtak és a szerencse is ottmaradt velük: közeledett a húsvét. A húsvéti locsolkodás lányok-legények nagy öröme volt ott is, a varázslókirály országában, Hipphoppföldön.
Sőt! Ott volt csak igazán nagy hejehuja, húsvéti tánc, fővarázslat, mellékvarázslat, meg miegymás! Meg is locsolta, nagy szívdobogás közepette, a három leánykérő királyfi Napsugár Évát: az elsõ ibolyaharmattal, a második csillagvirág gyöngycseppjeivel, a harmadik vidámillatú rózsavízzel!
A leány mindegyiknek adott egy húsvéti tojást. Az elsőnek azt mondta:
- Vigyázz erre a tojásra! Benne van a Csidecsuda. Fel ne törd!
A másodikhoz így szólt:
- Te meg ezt a tojást őrizd! Benne van a Hűdefinom. Nehogy megkóstold!
A harmadik királyfinak mélyen a szemébe nézett:
- Neked is adok egy tojást. Benne van a Hűdeöreg! A tojásra az arcképemet festettem. Ha feltöröd a tojást: hétszer hét évvel tovább élsz. Feltörheted, ha akarod. Hűdeöregnek viszont akkor vége!
Megköszönték a királyfiak az ajándékot, kezet csókoltak Napsugár Évának, és lóra ültek. Szédítő iramban vágtattak saját birodalmukba. Ott is meg kellett locsolniuk a lányokat, előírta a szokás, az illem. Ám megígérték: három nap múlva visszajönnek és bemutatják a húsvéti tojásokat. Hadd lássa Napsugár Éva milyen becsben őrzik ajándékát!
Az első királyfi, Kukkantó Gergely, buzgón locsolgatta otthon a lányokat.
Hanem csak fúrta az oldalát: mi lehet az a Csidecsuda? Óvatosan kis lyukat szúrt a tojásba és bepillantott rajta.
Hű! Nem mi volt a tojásban, hanem ki! Csidecsuda varázsmanó. Azon a kis lyukon rögvest kiugrott a manócska és a kezében levő aranypálcával rácsapott a királyfi orrára:
- Te kis kíváncsi! Azzal eltűnt.
A második királyfi, Eszemiszom Nándor is becsületes leányöntözgetőnek bizonyult. Ám Hűdefinomat igencsak szerette volna megkóstolni. Olyat még bizonyára nem evett világéletében! Lyukat fúrt a tojáson, hogy a bűvös csemegéből legalább csipetnyit szájába tehessen.
Nem csemege volt abban, hanem Hűdefinom manó, aki rögvest kiugrott a lyukon, és a kezében levő ezüstpálcával a királyfi orrára ütött:
- Enchencbenc, te ínyenc! Azzal eltűnt.
A harmadik királyfi, Barátságos Károly, szintén meglocsolta a lányokat, ahogy illik, kedvesen, udvariasan, miután elmondta a locsolásra engedélyt kérő versikét. Szíve azonban csak Napsugár Éván merengett, őt szerette volna újra viszontlátni, méghozzá rettenetesen. A királykisasszonytól kapott tojást az ágya melletti asztalkára helyezte, gyémánttartóba, és esténként arról mesélt neki mennyire imádja Évát, a csodálatos varázslóleányt. Mit meg nem adna érte, ha felesgül jönne hozzá! Dehogy jutott eszébe, hogy feltörje a tojást! Akkor megsérülne Éva arcképe és meghalna a tojásban Hűdeöreg. Saját életét nem akarta ilymódon meghosszabítani, ezt a varázslatot nem érezte volna igazságosnak, becsületesnek.
A harmadik napon a királyfiak ismét a varázslókirály palotája felé vágtattak. Restellte a történteket az első és második királyfi, Gergely és Nándor, de ügyes mesterembereik az élő manók helyett nagy titokban selyemruhás minibabát ültettek mindkét tojásba, a szúrás, illetve fúrás nyomát pedig úgy eltűntették, hogy azt szülőtyúkanyja sem vette volna észre egyiknél sem.
Napsugár Éva barátságosan fogadta mindhármukat. A három királyfi mindegyike tenyerébe tette a húsvéti tojást és azt mondta: lám, megőrizte épségben.
Honnan, honnan nem, előugrott erre valahonnan Csidecsuda és Hűdefinom manó. Pirulhatott az első és a második királyfi!
Node hamarosan még pirosabb lett a harmadik, Károly, mert hirtelenében kettényílt az ő húsvéti tojása, és hosszúszakállú manócska lépett ki belõle: Hűdeöreg! A manócska súgott valamit a királykisasszony fülébe.
Napsugár Éva odalépett Károlyhoz és rámosolygott:
- Megőrizted a tojást épségben, megőrizted becsületed! Hűdeöregtől tudom miként vélekedsz az én szívemről, fogadd el hát, neked adom, de csak a tiedért cserébe! Barátságos Károly e szavak hallatán a mennyezetig ugrott örömében.
Hamarosan megtartották a lakodalmat. A nagy ünnepségen a többi, egykor a királykisasszony kezéért versengő királyfi is ott volt. Nem volt miért neheztelniük: csak egy szíve van a leánynak akkor is, ha varázslókirály leánya, - miért adná oda másnak, mint annak, akit szeret?!

[Cece]

Egyszer volt, hol nem volt,
túl a hegyen, túl a réten,
egy kis erdő közepében,
az erdőben egy tisztáson,
fűszálakból vetett ágyon,
ott, ahol sosem járt ember,
s egy farkas a polgármester,
ahol ezer róka túr,
ott lakott egy kicsi nyúl.

A kis nyúlnak háza nem volt,
szeme kettő, orra egy volt,
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és jóbarátja,
minden madár jó pajtása,
így éldegélt békességben,
a kis erdő közepében.

Így éldegélt, amíg egyszer
meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s eltemették,
megsiratták, mert szerették.

Az állatok összegyűltek,
egy tisztásra települtek,
éjjel-nappal tanakodtak,
polgármester választottak.

Róka mondta: Róka legyen!
Szarvas mondta: Szarvas legyen!
Őz kiáltott: Őzön a sor!

Teli faág, teli bokor,
madár ült minden ághegyen,
s kiáltozták: Madár legyen!

Addig-addig tanakodtak,
a végén majd hajba kaptak,
míg egy nyúl szólt: Most az egyszer
nyúl legyen a polgármester!
Erre elkezdtek kacagni.
Nem tud az mást, csak szaladni,
az árnyék is megkergeti,
úgy megijed, hideg leli,
ha ág zörren, rögtön szalad,
vagy meglapul a fű alatt.

Most legyen okos az ember,
ki lesz itt a polgármester?
Szól a bagoly az ághegyen:
Az a fontos, hogy okos legyen!
Akár bátor, akár gyáva,
ész legyen a kobakjában.

Mind így szóltak: Okos beszéd!
Próbáljuk ki, ki-ki eszét...
Igen ám, de hogy próbáljuk?
Máris szólt a bagoly rájuk:
Aki becsapja a rókát,
az kiállotta a próbát!

Rajta szarvas! Rajta, őzek!
Lássuk, ki lesz a legbölcsebb!
Ki tud győzni az észtornán?
Ki tud kifogni a rókán?

Előbb az őz került sorra.
Ide figyelj, ravasz róka!
Felhők közt lakik az égen,
sohasem járt erdőn, réten,
mégis ő növeszt fűszálat,
zöldbe borít bokrot, ágat...

Nevet csak ezen a róka.
Ez aztán a nehéz próba!
Joban tudom, mint te magad,
mi volna más, ha nem a nap!

Most a szarvas került sorra.
Én aztán megfoglak, róka!
Nincsen lába, mégis szalad,
de mégis egy helyben marad...

Megint csak így szólt a róka:
Ez aztán a nehéáz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más: folyó, patak!

Most a kis nyúl került sorra.
Erre felelj, ha tudsz, róka:
ha megfelelsz, most az egyszer
te leszel a polgármester!
Nincsen szárnya, mégis repül,
fákon, bokrokon hegedül,
ha nem repül, nincsen sehol,
de mégiscsak van valahol,
nincsen szárnya, nincsen lába,
mégis a világot járja...

Töri is fejét a róka,
ennek a fele se móka,
hiába, no, nincs felelet,
mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!

Szól a nyuszi: Figyelj, róka!
Hogy mi lehet? Mi más volna?
Ismeri a nyár s a tél,
mi lehetne más: a szél!

Kis nyúl főzte le a rókát,
ő állotta ki a próbát,
az erdőben akkor egyszer,
nyuszi lett a polgármester.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

[Mona]

Bár sokáig nem voltál, látom pótoltál

[Dragi]

Valamikor régen, a zsadányi rétek alján, ahol a Kalára-árok beleszalad a Holt-Körösbe, élt egy pákász. Három szeme volt. A harmadik szeme épp a homloka közepén, ezzel látott át a nádason. Ha egy farkas jött a kunyhója felé, úgy meglátta, mintha sík földön jött volna. Keresztüllátott a felhőkön, a ködön is, nem volt titok előtte.



Ennek a pákásznak, akit öreg Andrásnak hívtak, volt egy gyönyörű, fehér arcú lánya. A szeme olyan kék volt, mint a jácintvirág, a haja, mint a kukorica selyme. Amikor az beült az apja csónakjába, a sok hal, rák, teknősbéka, vidra mind körbevették, s hallgatták az énekét. Még a nap is meggondolta magát, s kisütött, ha ő énekelt, és messze, a legmélyebb vízből a tizennégy fejű sárkány is kidugta az egyik fejét.



Ez a sárkány, ha szépen sütött a nap, kifeküdt a zsombékra, nyújtózkodott a beste, de beérte kecskebékákkal is, egy-egy tehénnel, disznóval, lóval, ha arra kóboroltak. Embert nem bántott soha. A pákász lányát, Gyöngyöt meg annyira megszerette, hogy egyszer, mikor a legszebben dalolt, elvitte magával.



A sok apró állat rémülten szaladt a pákászkunyhóhoz, lett nagy sírás-rívás, keresték Gyöngyöt, de apja-anyja hiába ment csónakkal utána, a sárkány felborította őket, s azt mondta a kint lévő fejével:



- Ha még egyszer utánajösztök, megeszlek benneteket!



Ezzel otthagyta a síró-rívó öregeket, mohából, gyepből, árvalányhajból csodaszép kunyhót csinált Gyöngynek, a nyálával kívül-belül bekente, úgy ragyogott, mint az üveg, ha rásütött a nap. Ennivalót is ő hozott neki, vadrucát, halat, sulymot a szájából, tüzet fújt rá, úgy sütötte meg, Gyöngy mégis napról napra fogyott, hervadt, mint a dérütötte rózsa.



A sárkány egész nap csak nézte a lányt, biztatta, hogy énekeljen neki, de hiába.



Így telt el majd egy esztendő, mikor az öreg András elbeszélte nagy szomorúságát a csikósbojtárnak, Jancsinak. A bojtár nagyon régen szerette a szép Gyöngyöt, de az öreg mindig azzal hitegette, hogy csak akkor adja neki, ha számadó lesz belőle. Pedig igen hozzávaló volt a bojtár.



Most meg nagyon elbúsulta magát, s ahogy így búsult, odaszaladt hozzá a kedves sötétpej csikaja, amelyiken ember még sosem ült, és megkérdezte tőle:



- Mit búsulsz, édes gazdám?



Elmondja erre nagy bánatát Jancsi, mire a csikó:



- Sose búsulj! Adjál nekem estére három villa friss szénát, három rocska abrakot s hozzá három lapát eleven parazsat! Úgy odaviszlek Gyöngyhöz, hogy a sárkány észre sem veszi! De a vasvillát kend be vasfűvel, s hozd magaddal!



Megörült a beszédnek Jancsi bojtár, szaladt máris az öreg Andráshoz, hogy mire feljön a nap, ő is meghozza Gyöngyöt, de végre adja neki feleségül, ne hitegesse, ahogy szokta!



- Minden úgy lesz, édes fiam. Ha ő szeret, hát viheted. De várj, megnézem az egyik szememmel, itt a homlokom közepén, hogy fent van-e még a sárkány. Ha már jó mélyen alszik, akkor indulj!



Visszament hát Jancsi a csikajához, megetette három villa szénával, három rocska zabbal s három lapát eleven parázzsal. A vasvillát bekente jól vasfűvel, el ne törjön, ha ütésre kerül a sor. Felült a sötétpej csikajára, s nekiindult az éjszakának.



A sárkány aludt, szörnyű messzire hallott a hortyogása, Gyöngy meg kinn sírt a kunyhója előtt.



Ment a csikó, a lába nem érte a földet, sem a vizet, úgy állt meg a sárkány előtt, az még fel sem ébredt. Jancsi meg a vasvillát beleütötte a szívébe, és már vitte is Gyöngyöt, ültette a csikóra maga mögé!



Jól tette, hogy sietett, mert a sárkány szörnyen kínlódott, mindent összetört, összetiport, összeégetett maga körül, hajnalig vergődött, míg elfolyt minden vére. Zsadányba, Komádiba is behallatszott a bömbölése.



De volt nagy öröm András pákászéknál! Megtartották a lakodalmat. Minden pásztorember ott mulatott, a menyasszony meg énekelt, gyönyörűség volt hallani. Máig is élnek mindnyájan, ha meg nem haltak közben.