Mese, mese mátka... :)

[BimmBimm]

egy időre ennyi...

[Cece]

Kacor király
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki:
– Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat!
No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre–arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, visszafordul, nézi a macskát, nem tudja elgondolni, mi az isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mind a kettő megijedt a másiktól.
No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve:
– Ki légyen az úr?
“Ahá! – gondolja magában a macska. – Úgy látszik, fél tőlem.”
Mindjárt nekibátorodott, s mondotta is nagy büszkén:
– Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, aki ne félne éntőlem.
– Ejnye, ejnye – mondotta a róka –, igazán szégyellem, hogy még a híredet sem hallottam.
Egyszeribe meghívta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára, s minden, ami kitelik tőle.
– Jól van – mondotta Kacor király –, hát elmegyek veled.
Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött–forgott, felvetette a konyhát, sütött mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt:
– Egyék felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon.
Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa az ő nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen.
Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott:
– Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király? Ha felébreszted, vége az életednek!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladt árkon–bokron által, mintha szemét vették volna. Amint szaladt, szembejő vele egy medve, s kérdi:
– Hát te hova szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?
– Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram! A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek.
– Hm, hm – mondja a medve –, na hallod–e, öcsém, sok országot s világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király!
Elmegy a medve róka komához, s hát, róka koma még mindig ott jár–kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki:
– Jaj, lelkem medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is!
De bezzeg megijedt a medve is, megfordult, s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok, szárnyasok és szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek.
– Jaj, Istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király felébred, s elindul az erdőben?!
Volt ott mindenféle állat: farkas, szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondta egyszer a nyúl:
– Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.
– Biz az jó lesz – mondotta a varjú –, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét.
Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszön illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár.
– Jól van – mondja róka koma –, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt–e, s elémondom a kívánságotokat.
Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropog belé a csontja.
– No, mi hír, barátom? – kérdi Kacor király.
– Felséges királyom – mondja róka koma –, itt van egy varjú. Minden rendű és rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára.
Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:
– Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek.
Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állathoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uram teremtőm, egyszeribe nagy tüzet raknak az erdő közepén! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarat; a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállták a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét.
Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Elejükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy károgta:
– Erre, erre!
Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jő róka komával. Hát, uram teremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága!
– Jaj, jaj – kiabált a nyúl –, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára!
– Szaladjon, ki merre tud! – kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.
Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

[BimmBimm]

Az utolsó mese

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.

Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.

De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.

- Hát most mihez fogjunk? - kérdezte a királyfi.

- Most boldogok vagyunk - mondta a felesége.

- Igaz is.

De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.

- Mit is csinálunk most? - azt kérdi.

- Hát boldogok vagyunk - mondta az ura.

- Vagy úgy, persze.

Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.

- No csak.

- Van egy ötletem - mondta a királyfi. - Befalazlak és elaltatlak megint.

- Jó!

- Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.

Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt - mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

[Ditke]

Ez nagyon tetszik, és mennyire igaz (sajnos...)

[Ditke]

Illyés Gyula:

A diákot erővel királlyá teszik

Útra ment egyszer egy diák. Amint a városból a mezőre ért, talált valami kipattogzott borsószemeket. Gondolta, hogy hasznukat veheti, mert ő szegény legény; hiszen az apja is azt tanácsolta volt neki, hogy ami többet ér a bolhánál, azt, ha találja, vegye fel. Felszedte hát a borsót, s a zsebébe rakta.

Utjában elestéledett egy királyi városban. Bejelentette magát a királynál, s útiköltséget kért, s éjjelre szállást.

A diák jóforma legény volt, talpraesetten beszélt, s ügyesen viselkedett. A királynénak ez figyelmére esett, s minthogy eladó lánya volt, úgy vélekedett, hogy hátha királyfiú ez a legény, s lánynézőbe jött, s csak azért öltözött diáknak, hogy ne ismerjék meg! Ezt a gondolatját megmondta az urának, s a király is helyesnek vélte.

Ketten megegyeztek, hogy kitudják, igazán királyfiú-e.

Megmarasztalták vagy két napra. Első éjszakára nemigen pompás ágyat vetettek neki, azért, hogyha avval megelégszik, úgy csak diák; de ha nem, akkor királyfiú.

Megvetették az ágyat egy oldalházban. A király egy bizalmas emberét a szoba ablakához állította, hogy lesse meg a diákot, mit csinál. Megmutatták a diáknak az ágyat, s ő vetkezni kezdett ott egyedül. De amint vetkeznék, a borsó a zsebéből mind az ágyba hullt alája; kezdi keresgélni s egyenként összeszedegeti. Hajnal lett, míg össze tudta szedni.

A vigyázó nem látta, mivel dolgozik a diák, de látta, hogy nem aluszik hanem mind csak az ágyat igazgatja, s csak hajnalra aludt egy cseppecskét Azt jelentette hát a királynak, hogy a szállóvendég nem aludt, csak az ágyánál bajlódott. Úgy látszik, nem afféle ágyhoz van szokva!

Felkelt a diák. Reggeli alatt a király megkérdezte, hogy aludt. A diák azt mondta:

- Egy kicsit nyughatatlanul, de magam vagyok az oka!

Ebből azt gondolták, hogy megbánta, miért nem adta ki magát, mert akkor nekivaló jó ágyat vetettek volna. Hitték hát, hogy királyfiú, s ahhoz képest bántak vele.

Más este ismét oda vetettek ágyat, de most már királyi módra. A diák, hogy a múlt éjjel nem pihent volt, mihelyt a fejét letette, úgy elaludt, mint a tej. Virradatig meg sem moccant. Most a borsóval nem kellett, hogy baja legyen, mert azt a kis ruhája szegébe kötötte, mikor az ágyból összekeresgélte.

A vigyázó most azt jelentette reggel, hogy a szállóvendég végig jól aludt.

Most már szentül hitték, hogy a diák csak diákképet vett, de igazán királyfiú. Ráfogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak szólítgatták. Húzódozhatott!

A király lánya sokat járt utána a diáknak. Hogyne: ilyen szép királyfi! Nem nagy dologba került, hogy magát véle megszerettesse. A diák most már nem ellenkezett. Összekeltek.

Álló esztendeje volt, hogy együtt éltek. Akkor felrakták szekérre őket, s útnak eresztették, hogy a diákkirály is mutassa meg feleségének a maga országát! Puff neki!

A diák csak most ijedt meg, hogy kurucosan talál járni. Szepegett előbb, szepegett, de csak elszánta magát, hogy legyen úgy, ahogy jó. Azt gondolta magában: "Elindulok velük, s ha nem lesz egyéb, elszököm tőlük, s visszamegyek a kollégiumba." Hisz a diákköntöst sohasem hagyta el addig sem magától.

Elindultak, s addig mentek, míg egy nagy erdőbe nem értek. Ott egy helyt a diák félremegy, s egy mély árokban vetkőzni kezd, hogy a diákgúnyába öltözzék, s ha kell, elszökjék.

Éppen ott hevert egy hétfejű sárkány.

- Ki vagy? Mit keresel itt? Mit akarsz? - kérdezte tőle a sárkány.

A diák elbeszélte a sárkánynak az egész dolgát, s azt is, hogy előbb-utóbb biz� szökni akar.

A sárkány azt mondta rá:

- Nem szükséges elszökni. Kár volna! Csak folytasd az utadat. Amint az erdőből kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat. Menj be abba, s lakjál ott békében feleségestől, kutyástól, macskástól addig, míg a vár mozogni s forogni nem kezd. De akkor aztán kotródj, mert akkor én megyek oda haza, s ha benne kaplak, vége az életednek!

Visszament hát a diák az útitársasághoz. Tovább utaztak, míg az erdőből kiérve, a várat meg nem látták. Oda mind bementek s megtelepedtek, mint az övékbe. Jól találták magukat két esztendőn keresztül, s már maga a diák is csak hinni kezdte, hogy ő mégiscsak király. De hát egyszer a vár mozogni, forogni kezd nagy gyorsan.

Megbúsul a diák, s kimegyen a vár élire, ott sétál nagy szomorúan alá s fel.

Talál ott egy vén banyót, azt kérdezi tőle:

- Mi bajod van, felséges király?

- Hm, az a baj, anyó - mondja a diák -, hogy nem vagyok király, de mégis annak kell lennem.

Aztán elbeszélte az egész dolgát mostanig.

- Az még nem baj, fiam! - mondja a banyó. - Köszönd, hogy nem titkoltad el előlem a dolgodat! Én a kurucos királyné vagyok, a hétfejű sárkány legfélelmetesebb ellensége. Azért azt tanácsolom: süttess igen hirtelen egy cipót egymás után hét sütéssel. Ezt a cipót tétesd ki a várkapuba, mikor a hétfejű sárkány megérkezik. Tétesd csak ki a várkapuba, s az a cipó majd úgy megfelel a sárkánynak, hogy az téged sohasem fog háborgatni, s a vár mindenestől neked marad.

A diák a cipót elkészíttette, s már éjfél után egy órakor a cipót kitették a várkapuba.

Hajnalban, mikor a nap felkelt, jön a hétfejű sárkány a várkapuhoz, de a cipó mindjárt megszó*lította:

- Hé, itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem nélkül nem mégy be! Ha be akarsz menni, előbb ki kell állanod azt, amit én kiállottam!

- Nekem ide csak be kell mennem! - mondja a sárkány. - Micsoda próbákat állottál ki hát?

A cipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag volt, felásott földbe takarták, ott elrothadt, kikölt, felnőtt, sok hideget, meleget, esőt, havat kiállott, mégis termett. Aztán levágták, összekötöz*ték, megcsépelték, összemorzsolták, meggyúrták. Azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden társainál előbb, a tüzes kemencébe bevetették.

- Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszen beeresztelek, de máskülönben ide nem!

A sárkány tudta, hogy ő mindazt ki nem állhatja, úgy nekiharagudott hát, hogy mérgében kihasadt, és így elpusztult.

A diák pedig aznaptól fogva ura lett annak a várnak; ipa s napa halála után két országnak lett királya. S ha meg nem halt, ma is uralkodik.

Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mint az a diák, én is a mai szentséges nap beállanék diáknak.

[BimmBimm]

jó mese!

[Cece]

Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa.
Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé.
– Hát ez már mégiscsak sok – azt mondja a szegény ember keservében –, én elmegyek, megkeresem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet!
Elindul, s megy hegyen–völgyön, erdőn–mezőn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre, s ahogy ezen a mezőségen néz ide s tova, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétől.
– Köszönd meg – szólalt meg a szél –, hogy megismertél, és tiszteletedet nekem mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz s mit keresel itt?
– Uram – mondta magához térve a szegény ember –, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik.
– Hagyd el, majd meglakol a gonosz kölyök érte, de addig is téged sem hagyhatlak kárral. Gyere el hozzám.
Elvezette a szegény embert a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta egy báránnyal. Azt mondta:
– Ha hazaérkezel, mondjad neki: “Rázd meg magad, te berbécs!” – és egy egész hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, hogy amíg haza nem érkezel, ki ne próbáld.
Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól, s hazaindul. De a kíváncsiság nem engedte, hogy a báránykát hazáig ki ne próbálja. Alig mondja ki a parancsszót, a bárány körül a föld telides–teli lesz arannyal. Nemsokára elérkezik szállására – egy régi ismerőséhez, aki neki komája is volt –, s megkéri, nehogy a báránynak azt találják mondani: “Rázd meg magad, te berbécs!”
Alig alszik el a szegény csizmadia, a házigazda és a felesége nyomban ráparancsol a báránykára:
– Rázd meg magad, te berbécs!
Hát mikor látják, hogy a föld telides–teli van arannyal, fogják a szegény jószágot, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval.
Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét, megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Azt mondja a báránynak, mikor hazaérkezett:
– Rázd meg magad, te berbécs!
Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de az a bárány csak nézett a szeme közé, s nem rázta meg magát.
Ismét útra kel a szegény csizmadia nagy haraggal, hogy felkeresse újból a Szélkirályt. Elmegy egyenesen a kastélyba, bejelenti magát, s elpanaszolja a sorsát. Azt mondja rá a Szélkirály:
– Ugye, nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál a parancsszóval, amíg hazaérkezel? Nesze, most adok egy abroszt. Ennek csak azt kell mondani: “Terülj meg, te abrosz!” – s egyből tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld!
De bizony a szegény ember most sem állotta meg, s az abroszt is megpróbálta. Estére kelve az idő, megint a komájához szállt be, s most is azt mondta neki:
– Nehogy azt mondjátok az abrosznak: “Terülj meg, te abrosz!”
A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a szegény ember, ezt is kicserélték.
Másnap hazaérkezik a szegény ember, s hát a csuda majd megölte, mert ahogy letette az abroszt az asztalra, azon mód maradt.
Hiába mondta tízszer is, százszor is: “Terülj meg, te abrosz!”
Mit volt mit tenni, csak ráhatározta magát, hogy elmegy még egyszer a Szélkirályhoz. A király már várta, s ahogy megérkezett, megajándékozta egy botocskával. De kikötötte, hogy amíg haza nem érkezik, nehogy a botocskának azt parancsolja: “Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!”
Vagy volt kíváncsi a szegény ember, vagy nem a másik két ajándék csudálatos tulajdonságaira, de most alig várta, hogy megtudhassa, mi haszna lehet annak a botocskának. Amint tehát egy hegyen túlhaladott, azt mondja a botocskának:
– Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!
De ugyan megesett neki, mert felpattant a botocska, s elkezdi összevissza verni, de úgy, hogy a szegény ember a sok verés miatt már alig állott a lábán. Hát amint a botocska javában forgolódik körülötte, legnagyobb ijedelmére még egy bika is nekifut. Elkiáltja magát a szegény ember ijedtében:
– Hők! – S hát a botocska nem üti többet.
Így tudta meg a szegény ember az ő botocskájának a hasznát.
Újból a drága komájánál szállott meg éjszakára, s ugyan a lelkükre kötötte, nehogy a botocskának azt találják mondani: “Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!” – mert csúful járnak.
A kománé asszony semmi rosszat nem gyanított. Éjféltájban felköltötte az emberét.
– Józsi – azt mondja –, jöjjön, próbáljuk meg a botocskát, s ha valami jó lesz, elcseréljük ezt is.
Beviszik a botocskát a szobába, bezárkóznak, s maga az asszony mondja neki:
– Kerekedjél, édes botocskám, de ugyan jól forgolódjál! Egyszer nekem, másszor az uramnak!
Felpattan erre a botocska, egyszer az egyiket, másszor a másikat püfölni kezdi agyba–főbe. Úgyhogy mire a szegény ember a nagy jajgatásra felébredt, már alig–alig volt élet bennük. Betöri az ajtót a szegény ember, s azt mondja:
– Ugye, megmondtam, hogy ne próbálkozzanak a botocskámmal, mert a büntetés pálcáját kérik magukra. Mármost tudom, hogy a bárányomat és az abroszomat is kendtek sikkasztották el. Hát csak üsse kigyelmeteket az a botocska!
– Jaj – azt mondja az asszony –, édes komámuram, ne hagyja, hogy többet verjen, visszaadjuk a bárányt is, az abroszt is!
Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának:
– Hők!
De bezzeg a komámuramék nem várták meg, hogy újból verekedni kezdjen, visszaadták a szegény embernek a bárányát is, az abroszát is. Hazavitte a szegény csizmadia a családjának, s azóta nem látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig is élnek.

[Mona]

De jó, megint van mese

[Nádifarkas]

nekem nagyon tetszett mind köszi mindenkinek:

[Cece]

Originally Posted by Mona

De jó, megint van mese

Naná Nem hiszem, hogy valaha is ki lehetne fogyni a mesékből

Originally Posted by Nádifarkas

nekem nagyon tetszett mind köszi mindenkinek:

Örülök neki