ez nem vers, hanem kis mese
szóval kb. 2 éve Denivel-Bloodyval-Astaroth-al voltam szövibe, akkor született ez a mese Bloody tollából:
… a sereg morajló felkészülés zaja szűrődik be a mohával benőtt kőablakon, a félhomályos teremben furcsa fáklyasercegés zenéje válaszol a harcdobok hangjára, feszült ritmusa, és fénye a repedezett kőoszlopokat megbűvölve vad, törzsi, táncra kényszeríti.
A mohával benőtt ablakpárkányon egy hideg, fehér, ráncos kéz pihen, a kézfejére különös nem evilági mágikus erővel bíró jelek vannak tetoválva, és a kéz legkisebb ujján egy sárkányszem gyűrű, egy régi, antik ékszer, ami sok különös képességgel bírt, a mágus még időt is tudott vele mérni.
Az ékszer még azokból az időkből, amikor a hatalmas király Thot uralkodott a földkerekség e tájékán.
-Bizony annak már hosszú ideje mágusuram, hogy a hordákat kordában tartottuk.
Szólalt meg egy reszelős hang, a félhomályos teremből.
Az ablaknál álló ősz alak megfordul ráncos kezével, elsimítja hosszú haját a homlokáról és szembenéz a teremben ülővel,
Jól ismerte a hatalmas kősziklából kivájt székben ülő embert, mindenki tart tőle az ismert vidéken innen, és jóllehet azon túl is eljutott a híre, talán még a pokolban is rettegik a nevét.
Éjszakánként ordasok sírják bele a teleholdas éjszakába, a fák megremegnek, és hamuszürkére vált bennszülöttek remegve bújnak egymáshoz, félelmükben, anyák jajgatva szorítják magukhoz gyermeküket, és a legbátrabb harcosok is imát suttognak a háború istenéhez, hogy óvja meg őket ettől a sokat félt ellenféltől.
A farkasok meg csak sírják a nevét Aaastaroooth….
Vaskesztyűs keze idegesen a kőszék peremére csap, ami félelmében szikrázva sóhajt fel.
-Mondom én, ezt csaknem hagyhatjuk, hogy itt parádézzanak előttünk a szomszéd klán vezérei, mintha övék lenne ez az egész mocskos világ.
Menjünk kényszerítsük igába őket, hagy tudják meg mi az a háború, a katonáim amúgy is naphosszat a kocsmákban vedelnek, és kedvüket töltik a parasztok feleségeivel, én mondom lázadás lesz itt ha nem lépünk mihamarabb.
A katona elpuhul, ha nem rágják mocskos testét, a holtakra felvert sátrak élősködői, és nem ihat vért bor helyett.
-Nem vagyunk még felkészülve seregek ura.
Szólt a mágus és hozzátette.
-Még meg kell várnunk a futárt, északról, a sötét óriásföldről, hogy az óriások vezére csatlakozzon hozzánk a közös hadjáratunkban, ha sikerül őt meggyőznünk ügyünknek, akkor nagyon gyorsan ideérnek, óriáslábaikkal, hatalmas távolságot tudnak megtenni órák alatt.
Mintha csak válasz lett volna az előbbi beszélgetésre, túldübörögve a harcdobok hangját, ütemes rengések kíséretében, megérkezett az óriások serege.
Astaroth rettegett kardjára támaszkodva felállt a kőszékből, odament az ablakhoz, és nagyot rikkantott elképedésében.
-Ejha ez aztán a sereg mágusuram!
A mágus kipillantott a mohával borított ablakon, és amit ott látott az ő várakozásait is felülmúlta. Ott látta az eddigi világ legnagyobb seregét.
Ha nem építik olyan magasra a mágus várát, akkor eltakarták volna a kilátást, a gigantikus testek, amik a látóhatár széléig csatarendben várakoztak, mamutfenyőből készült dárdáikkal kezükben.
A csapat megállt, és az egyik óriás a vártorony felé lépdelt, nyitott tenyérrel előre.
Mikor a vártoronyhoz ért akkor felemelte azt a kezét, amiben mind végig olyan nagy becsben tartott ékszerét tartotta, és az ablakhoz emelte.
Egy nő volt benne az óriások úrnője, talpig fekete hercegnői ruhában, fekete hajkoronával.
-Den hát itt vagy!
Kiáltott fel a mágus örömében, és nyújtotta kezét, hogy lesegítse az időközben az ablakra lépő úrnőt, ő hátrafordul valamit kiáltott óriásnyelven, az óriás kelletlenül eloldalgott, nem szívesen hagyta magára parancsolóját.
Den lelépett az ablakból, a terembe viszonozta Astarott biccentését, semmi ujjongás semmi túláradó érzelem, hiába a sereg urainál már így megy ez.
De még valaki hiányzott a teremből, a mágus tudta, hogy jön, de nem tudta mennyit kell rá várnia perceket, órákat, vagy napokat.
A Tolvajok királya volt ő akire várt, sok uralkodónak meggyűlt a baja vele, nélküle nem győzhettek ezt jól tudta.
Olyan ügyes tolvaj volt, hogy a maharadzsa alól kilopta az elefántot, miközben az, tigrisre vadászott.
Mindenkiről tudott mindent, tudta ki melyik országgal kötött szövetséget, az összes tudományban jártas volt, tekercsei számát gnómok irigyelték, és annyi aranya volt mint lába alatt a por, ő volt az egyetlen akit nem érdekelt a gazdagság, ásított ha aranyat látott.
A mágus tudta jól hogy csak egyképpen sikerülhet az oldalukra állítani a háborúban, ha védelmet biztosítanak neki, mert amilyen ügyes tolvaj volt olyan törékeny is.
És azt is tudta jól, hogy két ilyen soha nem látott, vérszomjas sereg a Tolvajkirálynak a kedvére lesz.
De hol késhet?
Kérdezte mintegy önmagától a mágus.
A gyűrűjére pillantott, hogy megállapítsa mennyi idő telt el azóta, hogy a futár elment
Igen ám de a gyűrű sehol.
Nem volt az ujján, pedig már nem vette le 234 éve.
Először végigfutott a hátán a hideg, a rémülettől, de aztán elmosolyodott, és megszólalt.
- Megjöttél hát Tolvajok királya Grabanc
- Ez nem olyan jó vicc gyere elő, ad vissza gyűrűmet
Az oszlopok árnyéka mögül előlépett Grabi, olyan csendesen, mintha csak egy szellő lebbent
volna át a szobán,.
Hogy hogyan került oda, vagy mikor jött, azt ne kérdezzétek, soha senki nem tudta volna utána csinálni, ő volt a legnagyobb tolvaj akit a föld ismert.
Linear Mode
