Verselő kedvű hódítósoknak :)

[csabi]

TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

1937. július-augusztus

[kistigris]

Ma van a kislányom 14. születésnapja!

Kislányom születésnapjára

Senki voltam, mikor nem voltál itt velem,
úsztam hideg csónakban nincstelen vizeken.
Édes illat nélkül nyíltam ki virágként,
kopasz fán kuporogtam, néma kismadárként.

Megérkeztél hozzám, most már égig érek,
mintha nagy fa lennék, magasságban élek.
Hatalmas ágaimmal felhők közé nőttem,
kék égnek vásznára boldogságot szőttem.

Belőlem nőtt sarjam, része életemnek,
ágaimon aprócska virágok máris éledeznek.
Ontják illatukat, édes aromájuk,
én lettem az otthonuk, díszes palotájuk.

Minden olyan más lett, van értelme élni,
de mikor felsírtál, megtanultam félni.
Oly gyönyörű voltál, szebbet nem is láttam,
megéreztem akkor, mindig erre vágytam.

Úgy szalad az idő, szélsebes paripán,
tizenkétszer nyílott az óta tulipán.
Tizenkettő éve, hogy megszülettél végre,
tarka szivárvány terült a gyönyörű kék égre.

Te vagy minden álmom, édes boldogságom,
nem fontosabb nálad semmi a világon.
Soha nem felejtem, úgy csüngtél keblemen,
mint fán a hamvas barack - édes egyetlenem.

Lassan nagylány leszel, minden percben félek,
bízom, hogy a kis hajód jó vizekre téved.
Leküzdöd a gonosz sárkányt, tündérekkel jársz - kelsz,
tiszta, selymes folyók felett fényes hídon átkelsz.

Boldog legyél drága angyal, legyél mindig vidám,
nyíljon ki sok tarka-barka, ezernyi tulipán.
Kívánunk mi itt mindannyian csodálatos napot,
ha tudnánk, lehoznánk neked az összes csillagot!

[Ildee]

Ez a végtelen éj, ez a hajnali fény,
az a múlt keserű, még a szívedben a tű.
Ez a föld, az az ég,
ez a kezdet, az a vég,
ez a fájdalom még mindkettőnket darabokra tép.
Ez a névtelen út, ez a sötét alagút
ez a harc ami kell, hát ébredni fel.
Ez a létetadó, az a jó, ez a szó,
lelkemből ne vegyél, ha nem vagy igaz már ne legyél.
Ami fáj, ami nem, tőlem már életidegen,
lángolt a szívem érted, és megfagyott a hidegen.
Ez a vágy, ez a tűz ami innen elűz,
ez a szó égi jel, hát lépni kell.

Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.
Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.

Az a kéz, ez a hely ami égig emel,
csak a jövönkért kár, és a sebem ami fáj.
Eza létet adó, ahogyan igaz a szó,
így menni el, tovább lépni kell...

Ez a névtelen út, ez a sötét alagút
ez a harc ami kell, hát ébredni fel.
Ez a létetadó, az a jó, ez a szó,
lelkemből ne vegyél, ha nem vagy igaz már ne legyél.
Ami fáj, ami nem, tőlem már életidegen,
lángolt a szívem érted, és megfagyott a hidegen.
Ez a vágy, ez a tűz, ami innen elűz,
ez a szó égi jel, hát lépni kell.

Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.
Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.

Ez a jelen, eltűnt idő,
csalfa már a fény, megfakult jövő,
ez a csillag lehullt, mára közös a múlt,
így búcsúzom el, tovább lépni kell.
Ez a létetadó, az a jó, ez a szó,
lelkemből ne vegyél, ha nem vagy igaz már ne legyél.
Ami fáj, ami nem, tőlem már életidegen,
lángolt a szívem érted, és megfagyott a hidegen.
Ez a vágy, ez a tűz ami innen elűz,
ez a szó égi jel, hát lépni kell.

Tovább, tovább, tovább.
Tovább, tovább, tovább.

Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.

PS: Ezt a dalt egy barátom írta, gyönyörű, és fájdalmas, főleg megzenésítve.
Nekem meg éppen aktuális is, mintha nekem írta volna.

[Redback]

Elolvastam, és hogy mondjam.... Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy milyen fájdalmas lehet egy szakítás. Tényleg szép vers, annak ellenére, hogy a témája nem.

[Vent]

Wass Albert - Idegen tavaszban

Ugye pajtás, ma Te is érzed:
ez itt nem a mi tavaszunk.

Idegen éghajlat alatt
pusztuló gyümölcsfák vagyunk.

Virágtalanok itt az erdõk.
Nem jó itt nekünk, Kenyeres.

Szelek s madarak rendre jõnek,
de egy se bennünket keres.

Mit ér, hogy a gyümölcsfák vagyunk,
ha lefagy rólunk a virág,

idegen éghajlat alatt
penész gyötör és moha rág?

Gyökerünket keleten õrzi
valami babonás varázs

s ebben az idegen tavaszban
lassan megöl a hervadás.

[Vent]

Wass Albert - A vadgalamb

Hajnalpirkadáskor, ha ébred az erdő,
S a völgy ölében kondul a harang,
Száraz tölgyfaágon, bús hollótanyán
Halkan turbékolva ül egy vadgalamb.

Lágyan szól a hangja, halkan bong a húr,
Suttog rá az erdő bús melódiát,
Mind tündéri hárfa oly zokokva hallszik
A harmatcseppes lombsátoron át.

Megjött a dél, megjött az est,
Sugár szabad, harmat pereg
És jönnek, jönnek, sírva, várva,
A hosszú bánat-éjjelek

Akkor lesz csak boldog, ha egy éjjelen
Utolsót kondul egy belső harang.
Addig minden reggel, száraz tölgyfa ágon,
Búsan turbékolva vár a vadgalamb....

[Vent]

Gyöngyösi Nándor
Isteni játszma

A pakli kezemben,
S talán a Tiédben is,
(Mi még sosem pókereztünk)

Nem is Apollón keverte,
De úgy érzem, én vagyok
Fortuna kegyeltje,
Amiért életem lapjait átrendezte,

S ebben a pakliban most Te vagy minden lap.

A játékos én vagyok...
Egyedül, időtlen idők óta,

És bár nem vártam szebb s jobb lapot,
Mert lelkemben, mit eddig a nagy Khaosz lakott,
Édes kis társbérlője lett a kis zavaros Érosz.

Folyton-folyvást veszekednek,
(Erisz keze)
De tán néha berekednek,
És belátják, ennél a leosztásnál jobb nem is lehetne.

Drága Dionüszosz,
Mindig, folyton neked segítettem,
Minden körben csak neked kedveztem,
Áldozni már neked nem fogok, elterveztem.
(A Múzsám nem kedvelne)

A lapjárás változott,
A dealer új paklit bontott,
Mert a régi már oly kopott volt.

Az újért Aphrodité boltjába mentem,
Volt más, de én csak ezt a paklit szerettem.

A lapok hevernek,
A régi sebek, mik talán sose voltak, hegednek.

Reménykedem,
hogy ebben a játszmában már nem csalhat senki sem.

A lapokkal jól bánok,
És ha Veled vagyok, már nem fájok.

Lelkem boldog, mert e varázsos vetélkedő megigézte,

Döntöttem,
Ezt a csatát én nyerem,
Szerelmem lángjával
Lelkem Olimposzának minden pókerasztalát
Felégetem.

[Andy]

Takácsné Tóth Krisztina: Hóesés

Mintha egy kéz,
ezernyi csipkét tépne szét.
Úgy hull a sok hópihe egyre,
fehéren, tisztán egymáson megpihenve.
Minden csillagocska, mintha horgolva lenne.
S ezernyi varázslat lakozna benne.
Nézd csak a csepp csodát hogy nő csak egyre,
vastag hótakarót borít a nagy hegyekre.
Süpped a láb is a roppanó hóba,
mintha csak édes porcukor volna.
Fenyők tűlevelén apró dunyha,
világnak minden zaja belefúlva.
A csendnek varázsát, hogy te meg ne törjed
surranó, suttogó legyen minden lépted.

[vityu]

Kép nélküli képek... az ablaktalan szobában égek. Érted. Érted?
Úgysem érzed,
Nem kérded,
Félreérted.

Szépség nélküli szépek... a kezeim közé adni vétek. Érték? Sokan vélték.
Úgysem értem,
Nem kérdem,
Félreértem.

Érzés nélküli érzések... rágnak a férgek. Melyek? Élnek?
Nem értek,
Nem kérdek,
Égek.

Íz nélküli ízek... nyelvemhez értek. Édes? Fémes?
Mit érzek?
Az évek?
Ellentétek?

Hang nélküli zajok... baszd meg, egyedül vagyok. Félek. Élek?
Nem kértem,
Nem értem,
Széjjeltéptem.

Szagok nélküli illatok... Csak áltatok? Vagytok? Itt laktok?
Már értek:

Nincsenek képek.
Nincsenek szépek.
Nincsenek érzések.
Nincsenek ízek.
Nincsenek hangok.
Nincsenek illatok.
Csak én, aki egyedül vagyok.
De, hogy mit beszélek?:
Nélküled semmit sem érek.

[vityu]

Hatalmas tüzet raktatok, nagy lángút, lobogót
Táplálta mindaz, ami a kezetekben volt.
Égett is, mintha arra kellett volna,
Hogy adjatok valamit a világ tudtára.
Sötét volt az éjjel, de a fénye világított
S nem láttad, a mögötted megbúvó árnyékot…

Két kézzel szórtad bele a kemény tölgyet,
Jó fa, szépen táplálja a hatalmas tüzet.
Gyorsan égett, fent tartani nem lehetett,
De csak szórtál bele mindent, mindenedet.
Tudtad, hogy ketten vagytok, s ha fogyóban van,
Együtt majd nevetve lesz újabb, akárhonnan.

Eljött az utolsó fa, egy nagy, kemény hasáb
Viszed rá, mert a tüzed örökké táplálnád.
Lassan felizzik, a fényénél magad mellé nézel,
Keresed a társat, aki egy tönkről néz fel.
Míg te a tűzre hordtad azt, amit csak tudtál,
Ő csak ült ott, és papírgalacsinokat dobált.

Elfogyott. Egy parázsló rönk van csupán,
Most kell a segítség, és feláll a lány,
De csak búcsút int, és meg nem áll
Kiáltasz utána, de süket fülekre talál.
Lassan kel a nap, halvány színekben látod:
Körülötted üres lett a szeretett világod.

Izzik még az utolsó darab, éltetnéd a tüzet,
De nincs mivel, hát mi lesz így veled?
Mellé fekszel, átöleled szorosan
Ég a bőr, vér sercen a parazsan.
Fájdalmas ordításod már senki sem hallja.
Pirkad, és vérvörös az ég alja.