Verselő kedvű hódítósoknak :)

Hódítós vers következik:

Háború

Seregünk vadjai vérszagra gyűlnek,
Országunk bölcsei tanácsot ülnek,
Messzeföld urának levelet küldnek.

Levelünk megírtuk vöröslő vérrel.
Sereget küldünk mi még ezen éjjel:
Dúljanak, öljenek, nevetve, s kéjjel.

Éjfélkor csatakürt szólal meg távol.
Menekül mind az, ki gyáva vagy bátor.
Úrrá lesz rajtunk a győzelmi mámor.

Boci boci tarka,
Se füle se farka,
Oda megyünk lakni,
Ahol tejet kapni.

A vers szerkezetileg egyértelműen két részre tagolható. Az első egységet az első és a második sor alkotja, a másodikat a harmadik és a negyedik sor. Ez már a rímképletből is világosan kiderül: AABB.
A verset az teszi igazán nagy művé, hogy egyszerre tartalmaz személyes és általános igazságokat. Ezt már a felütésnél érzékelhetjük, a költő kétszer szólítja meg a bocit, és ezzel tudatja velünk, hogy valójában nem egy, hanem két bociról van szó. Az egyik boci természetesen a költő, akinek szerelmi bánata van. Feltűnő, hogy az első szerkezeti egységben egyáltalán nem találhatók meg az igék, már ez is a leülepedettség, elhagyatottság érzetét keltik bennünk. De ezt csak fokozzák a két sorban halmozottan előforduló oppozíciók. A két sor már önmagában is oppozíciót alkot (van egy boci, aki tarka, de nincsen se füle se farka), a "füle" szó magas hangrendűsége is éles ellentétben áll a "farka" szó mély hangrendűségével, a "tarka" szó pedig önmagában alkotja a legerősebb oppozíciót, hiszen fehér és fekete. Ennyi ellentét nem lehet véletlen, és nem is utalhat másra, mint a szerelem természetének kettőségére, ami Catullus óta minden jelentős szerelmes vers sajátja. Egy embert látunk magunk előtt, aki bár "tarka", vagyis a költőiség minden szépségével, rútságával, örömével, bánatával fel van ruházva, mégis hiányérzete van. Ez a hiányérzet minden beteljesületlen szerelem sajátja, a kedvese nélkül a költő sem érzi teljes embernek magát, és ezt vetíti elénk nagyon találóan egy fületlen és farkatlan boci képében.
A második szerkezeti egységben csak fokozódik a magányosság és az üresség érzete. Itt jelenik meg a versben szereplő egyetlen ige, ez viszont annál kérlelhetetlenebbül, visszavonhatatlanabbul: "megyünk". Az egész verset átszövő kettőség itt is megtalálható. Hiszen szó van egyszer a költő érzéseiről, amik egytől egyig elhagyják a költőt, aki már képtelen arra, hogy eltartsa őket, és elköltöznek valaki másba, aki még képes táplálni őket, vagy "ahol tejet kapni", és szó van az egész társadalomról, akiket eddig verseinek tejével itatott a költő, és akik szintén mind elpártoltak tőle, mivel szerelmi bánatában képtelen költeményeivel éltetni őket. A másik, az általános érvényű boci maga az élet.
Itt az első szerkezeti egység (Boci boci tarka, / Se füle se farka) azt jelenti: az élet sokszínű, de nincs semmi értelme. Felmerülhet a kérdés, vajon miért maradt el a "de" kötőszó. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy a költői nyelv állandóan tömörségre törekszik, de ebben az esetben másról is szó van. Nem teljesen egyértelmű ugyanis a "de" szó használata. Felfoghatjuk úgy is, hogy itt éppen arról van szó: az élet sokszínű MERT nincsen semmi értelme. Hiszen ahogy valami értelmet, célt kapna, máris sokkal egysíkúbb lenne, sok mindennek lecsökkenne a szerepe, esetleg teljesen értelmét vesztené, megsemmisülne. Ez egy újabb kettőség, amit a költő nem old fel, mindenki kedve szerint értelmezheti, de mindenesetre feltár egy olyan lehetőséget, hogy az élet értelme esetleg éppen az élet értelmetlenségében rejlik.
A második szerkezeti egység egyértelműen a fentiekben már említett "megyünk" ige köré csoportosul. Ez a rész (Oda megyünk lakni, / Ahol tejet kapni) természetesen a halálra vonatkozik. Rendkívüli jelentősége van itt a többes szám első személynek, vagyis mi mindannyian "megyünk", mi mindannyian meghalunk. Pontosan ez az, ami örökérvényűvé teszi a verset, hiszen a halál kérdése mindig foglalkoztatta az embert, és ameddig lesznek emberek, mindig is foglalkoztatni fogja őket. A vers tehát örök problémát feszeget, és végül is arra jut, a halál az életnél egy nyugodtabb világot biztosít majd, "ahol tejet kapni", tehát nem kell megfejni az élet tehenét ahhoz, hogy boldogok lehessünk.
Itt tehát közvetve mégiscsak kiderül, mit tart a költő az élet igazi céljának: hogy fáradozva, olykor áldozatokat hozva végül is boldogok legyünk. Ez a vers mondanivalója, örök érvényű tanulsága, ami ebbe a játékos formába öntve olyan meggyőzően szakad ki a versből, hogy méltán sorolhatnánk ezt a költeményt a legmaradandóbb művészi alkotások közé. Olvassuk el a verset még egyszer:

Boci boci tarka,
Se füle se farka,
Oda megyünk lakni,
Ahol tejet kapni.

Ugye milyen másként szól most a vers, hogy a mélyére hatoltunk?

UI: Terjedelmi okok miatt nem szólhattam a versben elénk táruló impotens boci esetleges olvasatairól, valamint azon szexuális aberráció részletezéséről, melynek során az éltető tejet (amit ugye nem lehet megunni?) nem a zacskóból, hanem a tőgyből fogyaszthatjuk el.

Egészségetekre!

[Gyula]

Ez az egyik kedvenc versem. Remélem Edu ne mveszi zokon hogy nektek is megmutatom.

G Eduárd: Vers Neked


Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!

-Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
-Ha nem akarsz is hozzám érsz!

[Gyula]

Egy újabb kedvencem Edutol

G. Eduárd: Dilemma


Kettősségem határtalan,
Kettős énem szabálytalan!
-Ki tehette ezt velem!?





Kettősségem határtalan,
Kettős énem szabálytalan!
-Ki tehette ezt velem!?
Aki szembe jön velem
és mondja- Ő is én vagyok
én meg mondom -jó napot!
Akkor köszöntem magamnak?
Rohanjak el, vagy maradjak
még egy pár percig magammal?
-De hát ő nem is marasztal,
csak vigyorog rám a szemtelen!
Gondoltam azt is... megverem.
Adok egy nagy pofont neki,
Akkor már nem nevetne ki!
-De lehet, hogy mégis csak én vagyok?
-Akkor nekem is fájni fog...

Nagyon szep verseket olvastam ezeken az oldalakon, es egyszeruen nem tudom megallni, hogy ne tegyem be az en legnagyobb kedvencemet...

William Shakespeare: LXXV. szonett


Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fûszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idõ ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tõled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.


bar tudom mindenki talalkozott ezzel a szonettel meg kozepsuliban, szamomra megis felejthetetlenul gyonyoru...

Gratulálok minden itt lévő költőnek, nagyon jók a versek.Azt hiszem, sűrűn fogok ide járni, mert visszatudjátok adni az ember életkedvét
A kedvenc költőm:Fodor Ákos
Egy kis ízelítő...
TÚLCSORDULÓ HAIKU: A SZÉPSÉGRŐL
Van, ki gyönyörű.
Van, kin észre kell venni.
S van, ki attól szép,
hogy hasonlít egy csúfra,
akit szeretek.

Elizabeth Barrett-Browning

Mondd újra


Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...

[Deni]

Látod, vihar van megint.
Pillangók az éjszakát,
örömöt a kopjafák
búcsúztatják odakint.

Száraz avarban csendesen
lépéseimet adom.
Nap és Hold a vállamon,
Csillag alatt egyetlen.

Lásd, szemeim szennyesek,
de szempillámon szendereg
az ősz velem

és hanyatt fekve elmereng,
mint leányhaj a végtelent,
emlékezem.

[Deni]

Az égről szívembe sápadt
a holdarcú magány.
Nem mert megsimogatni
egy apró örömcsillag.
Inkább halkan elpihent, lejjebb;
a sötétség bársony haján.

[Raven]

Elhagylak

Örökké a rózsák sem nyílnak.
Örökké nem tart a szerelem.
Lehet, hogy egyszer még visszahívlak.
S azután többé sohasem.

Bár szeretlek, de tagadlak téged.
A régi érzés elhagyott.
Elhalványult régi kedves évek.
Melyek színe fájón megfakult.

Nem kutatom miért ez lett sorsunk.
Miért ért véget-e nagy szerelem.
Elfogadom, hogy bűnösök voltunk.
Hisz nem volt igaz szavunk sohasem.

Hazudtuk csak, hogy szeretjük egymást?
Hazugság volt csók, érzés, szavunk?
Azóta is elkerüljük egymást.
Össze többé sosem tartozunk.

Bárhol látlak, elkerüllek téged.
Hogy ne sírjak, ha fáj a régi múlt.
Elhalványult régi kedves évek.
Melyek színe fájón megfakult.