Mese, mese mátka... :)

[Mona]

Hirtelen megnyikordult az ajtó, és Tóni, a kardot eldobva, bemenekült az ágy alá. A többiek az ijedségtől dermedten bámultak kifelé. Az ajtó még egyet nyikordult, majd egészen feltárult. Apró, zöld sárkány állt a küszöbön, földig érő hálóingben és kockás sapkában. Bátortalanul elindult az ágy felé, majd a szoba közepén elpityeredett.
- Olyan kicsi vagyok... és olyan álmos!
Mackó, Kis Elefánt és Csacsi már egyáltalán nem félt. Sorban leugrottak az ágyról, és körbeállták a kis Sárkányt, aki cseppet sem volt ronda, még kevésbé tűzokádó. Csak kicsi, puha és álmos. A játékok felsegítették őt az ágyra, óvatosan betakarták, és halkan dúdolgatni kezdtek neki.
- Kandúr, te nem jössz? - kérdezte Mackó.
- Nem! - felelt a macska durcásan az ágy alól. - Inkább megvárom itt, amíg felnő. Akkor majd veszedelmes lesz, és legyőzhetem őt a kardommal.
Szükség esetén.

[Mona]

Hogy ma se maradjunk mese nélkül

[Mona]

Kolozsvári Grandpierre Emil
ÁRGYÍLUS ÉS TÜNDÉR ILONA
Volt egyszer egy király s a királynak három fia. Annak a királynak a kertjében volt egy aranyalmafa. Ez a fa éjjel virágzott, s hajnalra megérlelte minden gyümölcsét. A király megszedette a fát reggelenkint, s időjártával ő lett a világ leggazdagabb királya. Egy reggel üresen találta a fát. Másnap megint. Harmadnap meghirdette, hogy fele országával jutalmazza azt, ki az aranyalmákat megvédi a tolvajoktól.
Hű emberei sorra őrben álltak a fa alá. De éjféltájt mindet elnyomta az álom. Mire föleszméltek, az almáknak lába kelt.
Összetanakodott a három királyfi, s elhatározta, hogy vállalják az orködést. Először a legidősebb, aztán a közbülső próbálkozott. Nem jártak ok sem különbül, mint a többi őr.
A legkisebb királyfit Árgyílusnak hívták. Most már rajta volt a sor. Felkötötte a kardját, s egy aranyszelencét is vitt magával. A szelencébe pedig tubákot tett. Azzal ledőlt az aranyalmafa tövébe, s nézelődött a holdsugaras estében.
Ahogy nézelődött, egyszer csak érezte, hogy az álom meglegyinti. Kinyitotta az aranyszelencét, szippantott a tubákból, s akkorát tüsszentett, hogy elszállott az álma.
Akkor már röpült is a fa felé tizenhárom fekete holló. A királyfi ügyesen elkapta az első holló lábát. Tudta, hogy az a tolvajok vezére.
De alig fogta meg, a holló gyönyörű lánnyá változott. Olyan szép volt, hogy a királyfi menten beleszeretett, s kérlelni kezdte, hogy maradjon ott, s legyen a felesége.
- Nem szabad - mondta Tündér Ilona, mert így hívták a hollóból lett leányt.
- De eljövök hozzád minden éjjel, s az almát is meghagyom neked.
Így is történt. Árgyílus királyfi estéről estére találkozott Tündér Ilonával.
Élt a király udvarában egy rettentő vén banya. Ez a vén banya kileste Árgyílus királyfit és Tündér Ilonát, s elmondta a királynak, amit tapasztalt. De a király nem hitte.
Mit tehetett a vén banya, megvárta, míg azok ketten elaludtak, s akkor levágott egy fürtöt tündér Ilona aranyhajából. A fürtöt elvitte a királyhoz, hogy lássa, igazat mondott.
Mikor Tündér Ilona felébredt, sírni, jajgatni kezdett. Siratta az aranyfürtöt. Aztán adott egy gyűrűt Árgyílusnak, hogy arról megismerje. Azzal összecsapta a kezét, hollóvá változott s elröpült. Mivelhogy a tündérek nem maradhatnak az emberek között, ha csak egyetlen szál is hiányzik a hajukból.
Árgyílus királyfi föltarisznyált, s útnak eredt, hogy megkeresse Tündér Ilonát. Bejárta az egész világot, de nem lelt a nyomára. Faggatta a napot, faggatta a holdat, még a szelet is megkérdezte, de egyik sem tudott Tündér Ilona felől.
Mikor már az üveghegyeket is meghágta, egy kietlen pusztaságra ért. Azon a pusztaságon olyan mély sötétség ült, hogy a lábát sem látta, de azért csak lépegetett vitézül, mert nagyon vágyakozott Tündér Ilona után.

[Mona]

Egyszer aztán világosság ütötte meg a szemét a nagy sötétségben. Egy szép kastély ablakából sugárzott a világosság. Árgyílus bekopogtatott, s odabent szembetalálkozott az egyszemű óriással. Nagyobb volt a legnagyobb óriásnál, egyetlen szeme pedig a homloka közepén ült.
- Adjon isten, felséges király atyám! - köszöntötte az óriást tisztességgel Tündér Ilonát keresném. Igazítson felséged útba.
Az egyszemű óriás az állatkirály volt. Maga semmit sem tudott Tündér Ilona felől. Füttyentett hát egyet, mire birodalma minden állata bejött a palotába. Megkérdezte őket, de csak egy sánta farkas hallott Tündér Ilonáról. Mire az állatkirály ráparancsolt a farkasra, hogy vezesse el Árgyílus királyfit hozzá.
Felült a királyfi a sánta farkas hátára. Mentek száz esztendeig. A századik esztendőben a sánta farkas így szólt:
- Tovább egy tapodtat sem mehetek. De innen oda találsz megad is, csak haladj mindig egyenesen. Háromszor csókold meg Tündér Ilonát, akkor megtörik a varázs, elviheted békében.
Azzal a farkas megfordult, hogy hazasántikáljon.
Árgyílus királyfi tovább folytatta útját. Nemsokára egy szűk völgybe ért. Abban a völgyben három ördögfi veszekedett. Meghalt az apjuk, s egy köpönyeget, egy ostort meg egy bocskort hagyott rájuk. Ezeknek az volt a tulajdonságuk, hogy ha valaki nyakába kerítette a köpönyeget, a bocskort fölhúzta, s csördített egyet az ostorral, ott termett, ahol akart.
De varázshatalma a három örökségnek csak együttesen volt.
A királyfi megígérte az ördögfiaknak, hogy igazságot tesz közöttük.
- Fussatok versenyt - mondta -, s amelyikőtök előbb ér föl arra a nagy hegyre, azé lesz az örökség.
Eliramodtak az ördögfiak. A királyfi csak ezt várta. Fölvette a köpönyeget, föl a bocskort, megcsattintotta az ostort, s ezt mondta:
- Hipp-hopp, ott legyek Tündér Ilonánál!
Abban a szempillantásban egy gyönyörű szép palota előtt szállott a földre. Bekopogtatott, de nem Tündér Ilona nyitott előtte ajtót, hanem egy vén boszorkány.
- Tudom, mi járatban vagy - mondta az álnokságos boszorkány -, s ha tanácsom megfogadod, feloldhatod Tündér Ilonát a varázs alól. Minden éjfélkor eljön ide. Te csak arra vigyázz, hogy ébren maradj, különben dolgodvégezetlen térhetsz haza.
Ennél mi sem könnyebb - gondolta Árgyílus királyfi. Azzal leheveredett pihenni, mert az éjfél még messzi volt. Csak hát az álnokságos vén boszorkány éjféltájban megfújta a varázssípját.
tündér Ilona eljött. Megörült kedvese láttán, költögette, simogatta, de mindhiába, úgy aludt szegény, mintha meg sem született volna.
Aztán búsan elrepült. S ez így történt háromszor egymás után. Szerencsére a negyedik éjszaka a vén boszorkányt is elnyomta az álom. Hortyogott a beste teremtés, hogy az egész palota zengett belé. S akkor a nyitott ablakon át beröppent a szobába tündér Ilona.
A királyfi mindjárt megölelte, megcsókolta háromszor. Mire harmadjára megcsókolta, kinőtt Tündér Ilona aranyhaja, s a varázslat megtört.
Akkor Árgyílus királyfi magához ölelte Tündér Ilonát, az ostorral pattintott egyet.
- Hipp-hopp, apám várában legyek!
Ki sem mondta, ott teremtek a királyi udvarban. Az öreg király erősen megörült, hogy a fia tündért vesz feleségül. Mert ez ritka tisztesség. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Tündér Ilona és Árgyílus királyfi ma is élnek, ha meg nem haltak. Van két gyerekük is, az egyiket úgy hívják, hogy Tündér Pál, a másikat, hogy Tündér Borcsa.
Most tanulják a királykodást az iskolában.

[Hornet]

Nagyon szép mese
Én ezt már ismertem

De hogy lehet egy üveghegyet meghágni???

Nem kötözködni akarok ám

[Mona]

1 jóéjt mese :

Mese a kíváncsi kisbékáról



A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, mikor leengedték a vödröt.
Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk.
A három kislány meg a három kisbéka egyformán kíváncsi természetű volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok, az aranyló napsütés felé.
Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kisbéka: Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami.
- Mi ez? Mi ez? - brekegett a három kicsi.
- Aludttej - mondta békamama. - Leengedték, hogy jó hideg legyen.
- Késobb majd felhúzzák? - Kérdezte Kvak.
- Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni a három kislány odafent.
- Utazzunk fel az aludttejjel! - kiáltotta Kvik és Kvak.
- Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! - szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka.
Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén. Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomott az aludttej színén. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni.
A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:
- Kisbékák, gyönyörű kisbékák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek!
- Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizony! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön; megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! - mondta a legnagyobb kislány.
Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranyló napsütés helyett rabság vár rájuk?
Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! - az aludttejes lábacskák máris kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik és Kvak hazatért az öreg kút hűs mélyére.
A három kislány csalódottan bámult utánuk.
- Gyáva békák! - mondta a legnagyobb kislány.
- Talán a mamájuk hívta őket haza - vélekedett a középső.
- Vagy a testvérkéjük - így gondolta a harmadik.

[Mona]

Lázár Ervin: A csodapatika

- Mit nem képzel?! - ordított első vevőjére torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh vadonatúj patikájában, amit éppen az imént nyitott meg Rimapéntek főterén.
- Hogyhogy mit képzelek?! - emelte fel a hangját az első vevő. - Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?!
- De az - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Akkor meg mit ordítozik, ha aszpirint kérek? Hol kérjem, ha nem patikában?
- Az is ki van írva, hogy ki a cégtulajdonos - mondta fölényesen Rimapénteki Rimai Péntekh.

- Mit érdekel engem a cégtulajdonos - háborgott az első vevő -, nekem aszpirin kell, és kész.
- Csak nem képzeli, hogy egy Rimapénteki Rimai Péntekh vacak aszpirineket, fejfájás elleni porokat, lázcsillapítókat, lábizzadásgátlókat és popsikenőcsöket árul?!
- Mi a szöszt árulna mást egy patikában? - mérgelődött az első vevő.
- Embernek fia - mondta kissé lecsillapodva Rimapénteki Rimai Péntekh -, ez nem a test, ez a lélek patikája.
Az első vevő szemében érdeklődés csillant.
- Lelki bajok ellen?
- Igen -mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Most már teljesen elpárolgott a mérge, szinte kedvesen nézett az első vevőre. Ami az ő esetében elég nagy szó.
- Tisztelt barátom - folytatta kissé ünnepélyesen -, mivel ön az első vevőm, bármit vásárol, ingyen kapja. Válasszon!
- Hogy őszinte legyek - toporgott izgatottan az első vevő -, nem pontosan értem, hogy mire lehet gyógyszert kapni az ön patikájában... bár reménykedem... de reményeimet ki sem merem mondani.
- Mondja csak bátran - biztatta Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Netalántán irigység, gőg, nagyképűség, gyávaság, káröröm, rosszindulat...
Rimapénteki Rimai Péntekh átszellemült arccal bólogatott és folytatta:
- Meg kicsinyesség, kapzsiság, nagyravágyás, álszerénység, alamusziság, lustaság, torkosság, tohonyaság, lelki restség, pénzsóvárság és mindenféle gonoszság, eltévelyedés és átok ellen vannak írjaim, balzsamjaim, cseppjeim és pasztilláim.
- Ez nagyszerű! Uram, bocsásson meg, hogy az imént emeltebb hangot merészeltem megengedni magamnak. Akkor még nem tudhattam, hogy ön egy zseni, az emberiség megmentője. Egyúttal az én megmentőm is. Házsártosság ellen is van gyógyszere?
- Van - mondta gyanakodva Rimapénteki Rimai Péntekh.
Az első vevő tapsikolt és ugrándozott örömében.
- Tetszik tudni, van egy házsártos, irigy, lusta és nagyképű feleségem, egy kicsinyes, kapzsi napam, egy torkos, tohonya, pénzsóvár ipam, egy alamuszi ángyikám, egy kárörvendő bácsikám, mindnek kérek, ami jár, ír, balzsam, pasztilla egyre megy, csak használjon.
Rimapénteki Rimai Péntekh vakarta a feje búbját.
- Van egy bökkenő - mondta.
- Engem már semmi meg nem akadályoz, hogy megmentsem a feleségemet, ipamat, napamat, ángyikámat, bácsikámat. Mindenre hajlandó vagyok a gyógyszerekért. Halljam azt a bökkenőt!
- Annyicska csak - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh -, hogy a gyógyszert mindenkinek magának kell kérnie a bajára, különben nem használ.
- Úgy érti... - tátotta el a száját az első vevő.
- Úgy - bólintott a mondat végét meg sem várva Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Hát azt várhatja - mondta elkeseredetten az első vevő.
- Mit?
- Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagykép ellen a saját maga számára.
- Már miért ne történhetne meg?
- Mert azt hiszi saját magáról, hogy jóindulatú, szerény, szorgalmas. Éppen hogy rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedős és nagyképű vagyok.
- Szívesen állok rendelkezésére - készségeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh -, kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul.
- Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképű?! Nevetséges!
- De veszekedősnek csak veszekedős. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett.
- Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedősség ellen a híres gyógyszereiből. Tablettát, írt vagy balzsamot.
- Maga nagyképű fajankó! - ordította el magát Rimapénteki Rimai Péntekh. - Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc!
Az első vevő sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, azután a vevő elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr!

Hátha mégis igaza van - gondolta Rimapénteki Rimai Péntekh -, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan - legyintett azonnal -, nem hirtelen harag ez, egyszerűen csak igazságosság. Igazságos vagyok, ennyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni.
Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta a vevőket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írokból, tablettákból. Saját magának egyik sem. Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs!
Lassan-lassan el is maradoztak a vevők. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte volna magáról, hogy nagyképű, rosszindulatú, irigy, kétszínű, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya, pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem?
Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg bújában-bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakik, mit csinál - hacsak Bab Berci nem. De ő mélyen hallgat felőle.

[Mona]

A makrancos kisfiú


Volt egyszer egy nagyon akaratos, makrancos, mogorva és dacos Kisfiú. Amikor például bevásárolni ment az édesanyjával vagy az édesapjával mindig jelenetet rendezett, ha nem vették meg neki az üzletben azt, amit o kiszemelt magának. Ilyenkor visított, toporzékolt, míg csak köréjük nem gyultek a bevásárlók, úgyhogy szülei végül is kénytelenek voltak megvenni az árut. A Kisfiút az sem érdekelte, hogy a kiszemelt játékból vagy más tárgyból otthon már volt egy ugyanolyan. Amit a fejébe vett, abból nem engedett. Ezért aztán a szülei nagyon szomorúak voltak, de mivel egy szem Kisfiúkat nagyon szerették, soha nem mondtak neki nemet, mindig teljesítették valamennyi kívánságát.
Pedig a Kisfiú talán nem is érdemelte meg ezt a nagy szeretetet, mert játékaival nagyon mostohán, sõt, néha szinte gonoszul bánt. Amelyik maciját, kisautóját, vagy más játékát megunta, azt egyszerûen kihajította a szemétbe és persze nyomban újat követelt helyette. Azt talán már mondanom sem kell, hogy rögvest teljesítették kívánságát.
A szegény, szerencsétlen játékok végsõ elkeseredésükben panaszleveleket írtak Meseországba, egyenesen az Igazságtévõ Tündér címére. Amikor már tizenkét zsáknyi panasz gyült össze, Igazságtévõ Tündér megelégelte a dolgot, leült az Ötletadó Sámlijára és gondolkodni kezdett. Vajon mit lehet csinálni egy ilyen végtelenül makrancos, sõt egyenesen rossz gyerekkel? Mi a teendõ? Három nappalon és három éjjelen át egyfolytában töprengett, míg eszébe nem jutott a megoldás. Ekkor elõvette varázspálcáját az almáriumból, az övébe dugta, füttyentett egyet a Szél hajtotta Papírsárkánynak, zsinórjára pattant és pillanatokon belül a Kisfiú szobájában termett.
A Kisfiú már ágyban feküdt, épp a legújabb meséskönyvét böngészte nagy unottan. - Hát te mit keresel itt? - kérdezte köszöntés helyett a Tündért, amikor észrevette, hogy az ágyánál áll. - Ki hívott és egyáltalán ki engedte meg, hogy begyere a szobámba? - utálatoskodott.
Igazságtévõ Tündért nagyon felbõszítette ez a fogadtatás. "- Bizony, a levélíró mesefigurák nem túloztak panaszleveleikben, sõt, a helyzet talán sokkal komolyabb, mint gondoltam "- tünõdött magában, majd dühösen így szólt:
- Elõször is: ha valaki látogatóba jön hozzád, akkor köszönéssel kell fogadnod...
De a Kisfiú nem figyelt a Tündér szavaira.
- Nekem senki sem dirigálhat! Te sem! - kiabálta. - Tûnj el, nem vagyok rád kíváncsi!
Igazságtévõ Tündér gondterhelten ráncolta össze homlokát és komolyan, nagyon szigorú hangon így szólt: - Nézd, Kisfiú! Három napot kapsz tõlem, hogy elgondolkozz azon, amit mostanában mûvelsz és ha nem változtatsz undok viselkedéseden, újra visszajövök és büntetésed nem marad el - azzal felpattant a Szélhajtotta Papírsárkányra és hipp-hopp máris Meseországban termett.

[Mona]

Másnap reggel, amikor a Kisfiú felébredt, azon gondolkozott, milyen furcsa álmot látott az éjjel. De nem töprengett sokáig, rohant a konyhába reggelizni.
- Jó reggelt, Kisfiam! Megmosakodtál? - kérdezte tõle az anyukája.
- Igen - hazudta a Kisfiú.
- És fogat is mostál már?
- Igen - hazudta a Kisfiú, és nekilátott a reggelinek.
Reggeli után visszament a szobájába és "játszani" kezdett, vagyis lerámolta a polcokról a szegény mesefigurákat, ide-oda hajigálta játékait, majd amikor megunta a dolgot, üres tekintettel kibámult az ablakon. Aztán kitalálta, hogy neki egy új kisautó kell. Addig nyúzta anyukáját, míg el nem indultak a játéküzletbe. Vettek is három kisautót. Hazaérkezve a Kisfiú elsõ dolga volt, hogy a régi autócskáit a szemétkosárba dobta és csak az újakkal foglalkozott, berregett, versenyzett a padlón.
Közben letelt a három nap, de a Kisfiúnak persze esze ágában sem volt megjavulni. Különben is - teljesen megfeledkezett Igazságtévõ Tündérrõl.
A Tündér pedig a Betekintõ Látcsövével a három nap alatt többször is bekukucskált a Kisfiú szobájába, de semmi változást nem észlelt. Megint leült az Ötletadó Sámlijára és hosszasan gondolkodott. Amikor nagy sokára felállt a Sámliról, tekintete nagyon gondterhelt volt. Ismét felpattant a Papírsárkányra és máris ott termett a Kisfiú ágya elõtt.
- Jó estét! - köszöntött, még mielõtt a Kisfiú szólásra nyitotta volna a száját. - Három nappal ezelõtt figyelmeztettelek, ha nem javulsz meg, megbüntetlek. Amint láttam, továbbra is csúnyán bánsz a játékaiddal, nem tudsz rendesen viselkedni, ráadásul hazudozáson is rajtakaptalak. Hallgasd hát a döntésemet! Ezentúl a játékok, a mesefigurák, a rajzfilmek és a színek láthatatlanná válnak számodra, amíg csak meg nem tanulod, mi az illem, hogyan kell bánni a játékokkal és hogyan kell viselkedned a szüleiddel szemben. Most csak ennyit akartam mondani. Viszontlátásra, amíg meg nem változol! - mondta el egy szuszra és azon nyomban el is tûnt. És vele együtt a szobában található valamennyi játék. De mivel a Kisfiú nagyon álmos volt már, a változást nem is vette észre, mély álomba merült. Másnap reggel, miután a Kisfiú felébredt, megrökönyödve látta, hogy szobája teljesen üres. Eltûntek a játékok, a mesefigurák, a meséskönyvek lapjairól a mesék, a falakról a színes képek helyett üres keretek lógtak. Többször is körbejáratta tekintetét a szobáján, mindhiába - a színek, a játékok bizony hiányoztak. Eszébe jutott a Tündér...
"- Hát, az Igazságtévõ Tündér tényleg nem tréfált! - gondolta.- De odakint biztos minden a helyén van." Azzal kifutott a konyhába reggelizni. Lódítva, hogy megmosakodott már, nekilátott az evésnek. Ámde rögtön észrevette : valami nincs rendjén. Tányérkájáról hiányzott a három kismalac, bögréjérõl az elefánt, az abroszról pedig a piros szívecskék. Megint eszébe jutott a Tündér... Körülnézett a konyhában és ámulva vette észre, hogy körülötte minden teljesen megváltozott. A megszokott kép, a színes berendezés helyett, minden csupa szürke, fekete meg fehér lett. "- Ez komoly lehet" - gondolta magában, de nem mutatta meglepetését. Reggelijét be sem fejezve eltolta magától a tányért, és nem követelozõen, mint ahogy szokta, de nagyon morcosan kijelentette: a játéküzletbe akar menni.
Ott érte aztán csak igazán nagy meglepetés! A hatalmas, máskor oly vidám, játékokkal zsúfolt üzlet üresen tátongott. Pontosabban, csak a Kisfiú nem látta a játékokat. Édesanyja ugyan állandóan kérdezgette: - Tetszik neked ez a kismozdony? Mit szólsz ehhez a helyes mackóhoz? Nini, milyen aranyos gumizsiráf! De a Kisfiú minden kérdésre nemmel válaszolt és szinte megmerevedett, amikor látta, amint a gyerekek leemelnek a polcokról valamit, amit õ nem láthat, és az anyukájuknak mutatják. Vagy ahogy az üres polcokra mutogatnak vidáman. Vagy amint az elárusítónõ a semmit csomagolja.

[Mona]

- Hiszen itt nincs is semmi! - mondta anyukájának, mire õ megkérdezte:- Hát, ha neked semmi sem tetszik, egyik játék sem, akkor mit szeretnél csinálni?
- Menjünk el az állatkertbe - mondta és kívánsága máris teljesült. A Kisfiút azonban az állatkertben is nagy meglepetés érte. Az elefánt nem trombitált és nem nyújtogatta az ormányát vidáman, a viziló egyszer sem mutatta meg hatalmas fogsorát, a kenguru erszényében semmi se volt, a csimpánzok nem bohóckodtak, a kakaduk nem rikoltoztak és a papagájok szürkén kapaszkodtak kalitkájuk rácsaiba. A Kisfiú csalódottan ballagott haza és hiába kérdezgette anyukája, hogy miért ilyen csöndes ma, nem válaszolt semmire.
Hazatérve bement a szobájába, kezével megtámasztotta az állát és nézte, nézegette a csupasz polcokat. Azon vette észre magát, hogy, mi tagadás, nagyon hiányoznak a játékai. A nagy barna macit is szerette, nem is tudja megmagyarázni, miért szokta a sarokba vágni. És a kisautókat is - milyen jó volt száguldozni velük a padlón... De a többi játék is nagyon hiányzott neki. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejében és nagyon szomorú volt. Este nehezen aludt el és másnap fáradtan, csalódottan ébredt, mert nem látta maga körül a színes, kedves játékait. Úgy érezte, ha nem játszhat, nem is érdemes fölkelni, ezért fekve is maradt, reggelizni se ment. Édesanyja aggódva jött be hozzá és rögtön megmérte a Kisfiú lázát. - De hiszen neked nagyon magas lázad van ! - mondta ijedten és máris kihívta a doktor bácsit. A doktor bácsi sokféle orvosságot írt fel a receptre, de egyik sem segített még napok múltán sem. A Kisfiú csak feküdt az ágyban, sápadtan, lázasan és egyre csak azt kérdezgette, miért tûntek el a játékai?
Aztán egy napon, este, amikor már mindenki aludt, megérkezett az Igazságtévõ Tündér. Amikor megjelent a kis beteg ágyánál, a Kisfiú gyorsan köszöntötte: - Szervusz, Igazságtévõ Tündér! Kérlek változtasd meg döntésedet, mert már megjavultam! Kérlek, add vissza a játékaimat, mert nagyon hiányoznak nekem és én ígérem, hogy soha többé nem fogom bántani egyiket sem!
A Tündér pedig így válaszolt: - Látom és tudom is, hogy most komolyan beszélsz. És már köszönni is megtanultál. Be kell látnod, Kisfiú, a játékok, a mesefigurák nem azért vannak, hogy a gyerekek zsarnokoskodjanak felettük, kínozzák õket, mert az nekik nagyon fáj. Nekik az a küldetésük, hogy a gyerekeket szórakoztassák, hogy játszanak velük, hogy szeressék õket. Remélem megjegyezted szavaimat és ez soha többé nem fordul elõ veled! - azzal hipp-hopp, megint eltûnt.
Másnap reggel, amikor a Kisfiú felébredt, elõször nem akart hinni a szemének: a polcokon teljes színükben ott pompáztak a játékok, a mesekönyvek lapjai újra megteltek színes ábrákkal és a kispaplanról is vidáman mosolygott rá Vuk meg a többi rókakölyök. A Kisfiú boldogan kelt ki ágyából, összerakta az ágynemûjét, felöltözött, bement a fürdõszobába, megmosakodott, fogat mosott, megfésülködött és indult a konyhába. Anyukája már elkészítette a reggelit, és mint mindig, már az asztalon, a piros szívecskés abroszon várta õt az elefántos bögréje, tele finom kakaóval, a három kismalacos tányérkája, rajta a pirítós meg a vaj.
- Jó reggelt, anyuka! - köszöntött a Kisfiú. - Jaj, de éhes vagyok- és nekifogott a falatozásnak.
Édesanyja megrökönyödve nézett a fiára. Talán most hallotta õt elõször rendesen köszönni és kérdezés nélkül is tudta, ma reggel valóban megmosakodott, negfésûlködött az õ makrancos kisfia. - Szervusz, kisfiam! - mondta. - Mondd csak, nincs semmi bajod?
- Már igazán sokkal jobban érzem magam. És képzeld csak, anyuka, igaza van a Tündérnek, mert a játékokkal tényleg játszani kell és szeretni kell õket, mert különben elmennek. És, látod, én már jó vagyok, mert visszajöttek hozzám, mert nekem tényleg hiányoztak, mert én nem is tudtam, hogy szeretem õket... Szóval, én rossz voltam a játékaimhoz és nem viselkedtem illedelmesen sehol sem és akkor a Tündér engem megbüntetett, de azt hiszem igazságosan. Anyukám, ugye nagyon fontos a szeretet? - mondta el mindezt a Kisfiú egy szuszra.
Édesanyja elõször furcsán nézte kisfiát, csak bólogatott szavaira, igen, persze, de eleinte nem nagyon értette, mirõl beszél a gyerek. Aztán odalépett hozzá, megsimogatta a Kisfiú fejét és így szólt: - A szeretet a szív legmélyebb rejtekébõl jövõ legtisztább, legõszintébb és legnemesebb érzés. Szeretet nélkül nincs értelme semminek és szeretettel mindent legyõzhetsz. A rosszaságot, a gonoszságot, a makrancosságot is... Látod, neked sikerült, mert a szeretet ott volt a szíved mélyén és te engedted, hogy úrrá legyen a rosszaságodon. Tudod, kisfiam, a szeretet minden szívben ott van, csak vannak, akik olyan mélyen eltemetik magukban ezt az érzést, hogy soha nem tud belõlük elõtörni. De te már tudod, milyen jó szeretni és meglátod ezentúl soha nem fogsz unatkozni...
És a Kisfiú soha többé nem unatkozott, nem bántotta játékait, nem makrancoskodott, nem rosszalkodott, mindig illedelmesen viselkedett, mert tudott szeretni. Az Igazságtévõ Tündér pedig hosszú idõre a sutba vethette Ötletadó Sámliját...