A fájdalom
Feladom harcom, nem bírom tovább,
A boldogság csak álom semmi más.
Az út végére értem szívem pihenni tér,
Nincs benne semmi már csak üres tér.
Lelkem egy háborgó tenger mi volt,
Harcolt hogy elérje tündöklő napot,
Hisz oly hideg és rideg ez a föld,
Mindent eltakar a szürkeség s köd.
Ha repülni mertem felhők fölött,
Visszahúzott a magány és közöny.
Ki akartam törni e világ börtönéből,
De sötét gonosz nevetve győzött.
Könnyem hull, ha arra gondolok,
Gonoszság ellen már hiába harcolok,
Tündöklő napot sem látom már,
Hisz mindent befed a sötét homály.
A fájdalom mi lelkem mélyén ég,
Lassan elcsitul, küzdelem véget ér.
Világító fáklyám mely a remény
Csonkig égett, lassan kialszik fénye.
Fiatal testemben már nincs több erő,
Hát vár rám kriptában hűs levegő,
Ott majd körül ölel síri csend,
S a békét, nyugalmat meglelem.
__________________
Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit szerettünk azt nem feledjük el.
|
Threaded Mode
