Sötét nappal, világos éjjel

[Pepa]

Első fejezet

Fejfájással ébredtem. Korán volt, de hasogatott a fejem. Kinéztem az ablakon és láttam még a hajnali sötétet. Ránéztem a szekrényen lévő órámra, ami 4 órát mutatott. Még volt két aludni, de már nem ment. Felültem és felkapcsoltam a kis lámpát. Eszembe jutott az előző napon látott film. Mindig is szerettem az akció filmeket, mert erősnek is hatalmasnak láttam benne a sztárokat. Én is olyan akartan lenni. Kimentem a mosdóba és vizsgálni kezdtem magam. Átlagos testalkatom tökéletesen alkalmatlan volt mindenre. Nem voltam nagyon vékony, de 10 kiló elférne még rajtam. Befeszítettem a bicepszem, de olyan kicsinek találtam, hogy rögtön elment a kedvem mindentől. Sportolni akartam, vagy csak simán gyúrni, de a szüleim azt mondták, hogy csak erőszakot szülne és ők nem adnak ilyenre pénzt, a zsebpénzemből meg nem futotta mindenre. Visszamentem a szobámba és magamban átkozódtam. Haragudtam rájuk ezért, de nem mutattam ki, mint oly sok mást sem. Magamba fojtottam az összes haragom, bánatom és dühöm. Szentül hittem, hogy az akarat a legerősebb fegyver és ha nem mutatom ki az érzelmeim, akkor meg tudom acélosítani az idegeimet. Pár barátom volt csupán, de nekik sem mertem beszélni erről, féltem, hogy gyengének tartanának. A legjobb barátom Gábor volt. Osztálytársam és szomszédom is egyben. Másik legjobb barátom Enderil diomel Ielai, a kardom. Bánni nem tudtam vele és sok mindent összetörtem mire ezt beismertem magamnak. Nem volt valami mestermunka, csupán egy pár ezer forintos díszkard, de nekem nagyon tetszett. Imádtam az összes pengét. A hideg acél puszta érintése szinte euforikus örömmel töltött el. Rajongtam a régi korok háborúiért és minden egyébért, minek köze van a mások feletti hatalom gyakorlásához. Felkapcsolták a kinti villanyt és anyám lépett be nem sokkal később.
-Aludnod kellene, még nagyon korán van.
-Fáj a fejem, már nem tudok.
Odahajolt, hogy egy puszit adjon, de én eltoltam magamtól:
-Ez úgy se segít.
-l van Morcos Úr, eljön még az idő mikor magad kéred.- mondta és kiment.
Nem láthat senki gyöngének, azt nem engedhetem.
Lassan felkelt a nap. Késő lett volna visszaaludni, ezért letusoltam és elkezdtem készülődni az suliba. Szerda lévén nem kecsegtetett semmi izgalmassal. Matek, föci, ének, két tesi és végül egy fizika. Ebből csak a tesi érdekelt, mert ott vagy fejlettebb lettem vagy nem kellett csinálni semmit. Reggeli után átmentem Gabihoz, hogy együtt menjünk, mint minden nap.
-Szervusz!- köszöntött.
-Szasz!- válaszoltam és kezed fogtunk.
Gábor mindig tudta, ha valami bajom van. Az évek során nagyon jól kiismert és a legféltettebb titkaimon kívül mindent tudott rólam és ez fordítva is igaz volt. Sokszor tettem próbára a barátságunkat és Ő mindig kiállta a próbát.
-Mi bajod van már megint?- kérdezte.
-Anya még mindig gyerekként kezel. Fejfájással ébredtem és puszit akart adni. Mit szóltak volna a régmúlt korok vezérei, ha minden sebre anyucitól kaptak volna puszit? Mátyás ennyi idősen király volt.
-Ne mond ilyet. Csak jót akart.
-Tudja jól, hogy nem szeretem. Egyébként kész a matek házid?
-Nekem ige, de túl hosszú, hogy lemásold óra előtt. Miért nem csináltad meg sokadszorra?
Nem volt kedvem, úgyse fogom használni semmire, akkor meg minek?
-Senki se kérdezte, hogy akarod-e.- és oldalba lökött.
-Hát ez az, senki se kérdezi akarok-e iskolába járni, de ha nem akarok, akkor rögtön jön a kérdés: Miért nem? Alig várom a tizennyolcadik születésnapomat. Akkor aztán itt hagyok mindent és a magam ura leszek. Már rég elterveztem miként lesz. Beállok a seregbe és fegyverspecialista leszek. Híres és könyörtelen katona, kinek mindenki ismeri és rettegi nevét. Talán zsoldos leszek, vagy bérgyilkos.
Gábor csak nevetett. A régi nóta újra meg újra. Nem először hallotta és úgy volt vele, hogy nem is utoljára.
-Bolond vagy, nem kicsit, nagyon.
Életem ilyen egyhangúságok közepette telt és nem volt semmi remény a változásra. Harcban álltam önmagammal és az egész világgal. Szentül hittem dolgokban és valóságként fogadtam el olyan tényeket, melyeket a legnagyobb jóindulattal is csak kétesnek lehetne nevezni. Hittem a párhuzamos dimenziók létezésében, hittem a predator-okban és az alien-ekben, a jedy-kben és a sith-ekben, a vámpírokban és vérfarkasokban, a varázslatban, a telekinizísben, hittem a mutációban és a genetikai abnormalitásban. Szabadidőmben szinte csak ilyen filmeket néztem, csak ilyen játékokkal játszottam. Szerepjátékos körökben híres kalandmester és karakteralkotó voltam, mert úgy alkottam meg mindent, mintha a realitás aktuális pillanatában lennénk. Életem egyik, ha nem a legjobb napjai az volt, mikor egy hétvégén élő szerepjátékon vettem részt. Az első és egyetlen alakalom mikor Enderil is velem jött. Majdnem levágtam egy játékostársam fülét. Én fenségesnek találtam, ő nem. Az elmém sosem volt ott ahol a testem. Mindig kalandot éltem át. Olyan küldetéseket vettem részt, melyek meghaladták az a testi erőmet. Egész hadseregeket pusztítottam el, diktátorokat és katonai vezetőket váltottam le. Inváziót vezettem országok és bolygók ellen. Sokan az Enterprise, vagy az Executor kapitányai akartak lenni, nekem sem a Csillagflotta, sem a Birodalmi flotta nem lett volna elég. Már nem emlékszem pontosan milyen nap volt, de minden egyes pillatára emlékszem. Úgy égtek bele a tudatomba, mint sérthetetlen törvény az emberi szívbe. Haza felé mentem. Sűrűn kerestem alternatív utakat, hogy eltévedjek és külön keljen keresni egy hazafelé vezető utat. Minden sikátoron, minden sötét helyen átmentem. Halk, de egyenletes zajt hallottam magam fölött. Mint amikor egy túlsúlyos ember lépked korhadt padlón. Az épületek régiek voltak és a tetőszerkezet nem bírta el azt aki rajta jár. Óvatosan helyezte a testsúlyát minden lépésnél, de még úgy se tudta tökéletesen elrejteni magát. Sűrűn hátranéztem, de mint vártam nem láttam semmit. A hang abbamaradt és én kifutottam egy forgalmasabb utcára. Szürkület volt, nem sok embert láttam. Sok mindent társítottam a hallott hangokhoz. Pszichopata gyilkos, aki a következő áldozatát keresi, mutáns, aki önkéntesen a város védőjének kiáltotta ki magát, vámpír, aki várt akar szívni. De miután nem történt semmi, nem szakította meg az est csendjét, se robbanás, se segélykiáltás, túlsúlyos madárra gondoltam. Leültem egy padra és magamban újragondoltam a hallottakat. Ott vámpír horda ugrott le a tetőről, hogy csillapítsa étvágyát. Hamarosan megérkezett egy csapat vámpírvadász mutáns és egy elf varázsló is. De mindennek középpontjában én álltan. Az ember, akire húsz vámpír támad, mert őt tarják a legnagyobb veszélyforrásnak. Hármat levágok a kardommal, egybe beledobom, megint eggyel a pajzsommal végzek. Az elf utolsó lélegzetével még meggyógyít, így tovább tudok harcolni... A telefonom csörgése rántott vissza a valóságba. Rám esteledett és anyám hiányolni kezdett otthonról. Elindultam vissza ugyan abban a sikátorba, amelyikről az imént fantáziáltam. És valósággá vált. Egy férfit feküdt a földön. Úgy tűnt csal alszik. Tudtam, hogy nincs úgy. Az öltözéke nem olyan volt, mint akinek nincs hová mennie és a reményvesztettek utolsó mentsvárának illata sem terjengett körülötte. Orvosért kellett volna kiáltanom, vagy bárkiért aki tudna még segíteni rajta. De nem az érdekel, miként lehet rajta segíteni, hanem az, én miként tudnék magamon segíteni. Nem ember tette vele azt, ami történt, ebben már akkor is biztos voltam. Ott álltam a kézzel fogható bizonyíték előtt. Bámultam, mintha a Szent Grál feküdne előttem. A testen kívül semmit sem láttam pedig további nyomokat akartam keresni. Biztosra vettem, hogy figyel nem is olyan messziről. Szinte éreztem a leheletét. Nem akartam rivaldafénybe kerülni azzal, hogy én találtam meg a férfit, ezért kisiettem a sikátorból. Hazafelé vettem az irányt, jól megnéztem minden utcanevet. Sűrűn hátranéztem nem követnek-e. Mindig a fényben mentem és úgy, mindig legyen valaki halló és látótávolságon belül. Annyira izgatott voltam, hogy nem gondoltam kerülő útra, nem gondoltam elterelésre. Másnap iskola után egyenesen visszamentem. Addigra a rendőrség már lezárta a környéket, úgy nem tudtam közelebb menni. Másnap is elmentem, de még akkor sem jártam sikerrel. Tudtam azok a nyomok amiket én keresek nem tűnnek el egy-két nap alatt. Az volt minden gondolatom. Semmi sem sikerült. A következő héten már ismét szabad volt a járás a sikátorban. Én a falakat néztem, a tetőket, az ablakokat. Nem láttam semmi érdekeset, de az nem vette el a kedvemet. Megállapítottam a férfi helyzetét és megnéztem hogyan tudnék az ottani tetőre kimenni. Akkor ezt szerencsének éreztem. A tetőn találtam meg azt amit kerestem.