Az Ezüst hold könnyei

[Pettyes]

Ahogy közeledik a két férfi még minden erőmet összeszedve egy végső kirohanáson gondolkodom, de amint látom a medált, kedélyem csillapodni látszik. a batárok felől felhangzó csatazajra és fájdalomkiáltásokra kicsit összerezzennek, aztán vigyorogva közelebb lépnek hozzád. Valamit mondanak, de alig hallod a szavakat érteni pedig egyáltalán nem érted őket. A karjaim leeresztem, izmaim a feszült állapotból ernyedt állapotba, pihenésre térnek. Szememből a tűz, a lángolás szépen lessan elenyészik és ekkor érzem igazán csak a fáradtságot. Ösztöneim vészjóslóan jeleznek, hogy ha már támadni nem is, menekülni kellene, de a medál látványa rabul ejt, fogva tart. A fáradság erőt véve rajtam féltérdre rogyok és már elég nehezen tartom a szemem is nyitva. Mélyeket lélegzek, mintha 100 gladiátor mérkőzés utolsó, üdvrivalgás időszakát élném át.
A két fickó közül az egyik gúnyosan nevetve hajol föléd és pofonra lendíti a kezét.
A keze félúton jár mikor valami más költözik a szemem mélyére, nem a tiszta rendes harc vezérelte lélek kerül a helyére, mintha egy eldugott énem kerülne elő, démoni tekintet figyel majd a két áldozatra. Semmi tűz, semmi küzdelem vágy, csak a puszta rombolás pusztítás tükröződik vissza.
Megpróbálom a két fegyverest lefegyverezni. Az arcod hirtelen megváltozásától megdermednek egy pillanatra és eléggé döbbent képet vágnak. A fölém hajolót rövid úton harcképtelenné akarom tenni egy gyors ütéssel, A mellkasa közepébe csapódó ölköd alatt bordák recsegnek. A csapás megemeli a férfit és két-három lábnyira zuhan a földre, míg a másikkal eljátszani, mint macska az egérrel. Villámgyorsan kap a fegyverei után, de a döbbenet adta előnyöd még nem fogyott el és a csuklójára mért ütéstől kiesik a kezéből a kard. Szép lassan végzek vele, először eltörnek majd a kezei, majd a lábai, különböző szorításokat, feszítéseket alkalmazva jutok el a végcélomig, majd amikor tehetetlen jó mélyen a szemébe nézek. A férfi az első törött csontok után próbálna menekülni és a fahordó szekér felé iramodni, de nincs esélye. A fájdalomüvöltései lassan kínlódó hörgéssé vállnak és a szemében csak rettegés van mikor belenézel.
-Eljött az idő, imádkozz égieidhez, mert nemsoká találkozol velük.
Ezután nemes egyzserűséggel megpróbálom leszakítani a fejét a nyakáról, miközben életben van az egyén. Nagyjából sikerül is a dolog, csak pár, félig szétszakadt ínszalag fogja a testhez a fejét amiket egy mordulással elszaggatsz. A nyakából egy pillanatig buzogva ömlik a vér, majd csordogáló patakként terül szét a földre omló halott körül. Ha meghalt, vagyis elértem a célom, odamegyek a másikhoz, a hasára fordítom, lerángatom róla a felső ruházatát és az "apró" törömmel felhasítom a gerincvonalát. Benyúlok, a gerincét megfogom és kitépem. Valószínűleg már ekkor sem él, de amolyan rituáléként élem meg az eseményeket és a végén egy hatalmas ordítással szabadítom fel a felesleges energiákat. A bordatörött fickó nyöszörögve próbál arrébbkúszni előled de a szájából szivárgó vér és a testét rázó kínok miatt nem sokat haladt. Amikor felhasítod a hátát már csak egy nyöszörgésre futja az erejéből és szinte azonnal meghal.
Ezután, kinézek a susnyásból és ha még látok valami ellent, legyőzhetetlenül újjáéled bennem a "démon", ki pusztításra vágyik és megindulok célpontom felé.
A batárok előtt holttestek hevernek de úgy tűnik az Íshar, Hier, Meríín alkotta védvonal kitart és Tömzsipöröly-t is megpillantod ahogy a batár mellől pontos lövésekkel ritkítja az ellent.
A rönkszállító felé viszont három alakot látsz állni az út szélén, kettő lassú mozdulatokkal "integet", a harmadik mintha legyek után kapkodna.

Merrefelé indulsz?