Mese, mese mátka... :)

[Cece]

Harc az örök gyermekkorért avagy kalandozás a mesék világában
Nem tudom ki hogy van vele, de én így 26 évesen is imádom a különböző meséket, rajzfilmeket, mesefilmeket stb, legyen szó régi vagy modern koriról

Ezt a topicot konkrétan a különféle mesék tárházának tervezem, de elmondhatja bárki a véleményét rajz- illetve mesefilmekről; kinek mi-, miért tetszik.
Hát lássuk mennyire lessz sikeres; Jó szórakozást

u.i. A hosszkorlát 10K karakter, de azt mondták hogy emberileg tessék kihasználni

[Cece]

Volt a világon egy gazdag és hatalmas király. Csináltatott magának egy aranyekét, azután hívatta az ország nagyjait, hogy találják ki, mit ér. Gondolkoztak, törték a fejüket, egyik többet, a másik kevesebbet mondott, mint amennyibe került, elég az hozzá, hogy nem bírták kitalálni.
Ekkor magához szólítja a legöregebb jobbágyát, mondja meg, mit ér az eke. Sokat gondolkozott ez is rajta, de nem találhatta ki, miért is a király meghagyta neki, ha három nap alatt ki nem találja, feje vesztesége!
Ezzel az öreg hazament. Búsul, búsul egész nap, nem eszik, nem iszik, nem kell neki semmi. Végre észreveszi ezt a gyönyörű termetű tizennégy éves leánya, s megszólítja:
- Apám, miért búsulsz?
- Hogyne búsulnék, édes leányom - feleli az apa -, mikor a király fejem vesztesége alatt meghagyta, hogy találjam ki, mit ér az aranyekéje, melyet a minap csináltatott!
- Mit ér, mit ér? Még azon is kellene gondolkozni? Eredj, s mondd meg neki, hogy ekéjénél a májusi eső is többet ér.
- Jól megfontoltad-e, leány? Mert jólét és fejveszteség forog a kérdésben!
- Igen, apám, te csak eredj, és ezt mondd!
Elmegy tehát a királyhoz, s elmondja, hogy ekéjénél a májusi eső is többet ér.
- Honnan tudod, ki mondta ezt neked? - kérdi a király.
- Van egy tizennégy éves leányom, ő - feleli az öreg.
- Jól van - mondja a király -, igen jól van, hanem mármost adok egy marék lent, mondd meg a leányodnak, hogy fonjon belőle annyi fonalat, s a fonálból szőjön annyi vásznat, hogy katonáim mind megférjenek alatta, mert különben feje vesztesége!
Ezzel hazamegy az öreg, előadja a leányának, mit mondott a király.
- Talán még ezen is töri a fejét? Itt van egy kis darab fa, vidd el a királyhoz, s mondd meg neki, hogy csináljon belőle orsót, rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolata teljesítve lesz!
Elment az öreg, s megmondta a királynak, mit üzent a leánya, hogy abból a kis darab fából csináljon orsót, rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolata teljesítve lesz.
A király megilletődött ezen az okosságon.
- Hozd el a leányod, látni akarom!
El is vitte, a király megszerette, feleségül vette, azzal a feltétellel, hogy senkinek tanácsot ne adjon, mert különben elkergeti.
- Ígérd meg, kérlek - mondta a leány -, ha elkergetsz, magammal vihetem, amit legjobban szeretek!
A király megígérte.
Történt többek között, hogy az udvarhoz panaszosok jöttek, a király nem lévén otthon, a királyné adott tanácsot.
Hazajön a király, megtudva felesége tettét, annyira megharagudott rá, hogy megparancsolta: holnap virradóra házától eltakarodjék!
Estére kelvén az idő, álomport hozatott a királyné, s italban beadta a férjének. A király, hogy az álomporos borát megitta, ültő helyében elaludt. Akkor az asszony szolgájával együtt föltette a kocsira, elvitte apja házához. Reggel fölébred a király, ki akar menni, a szemöldökfába (az ajtónyílás felső része) vágván fejét, felkiált:
- Ejnye, hol vagyok én?
- Itt vagy, kedvesem! - mondta a királyné.
- De hát ki vagy mi hozott engem ide?
- Én, mert azt ígérted, amit legjobban szeretek, elhozhatom magamnak. Téged szerettelek és szeretlek legjobban, azért hoztalak el.
- Én is téged szeretlek a legjobban, hanem most már gyerünk haza, vigyük el apádat is, a kunyhót hagyjuk itt a szegényeknek.
Mikor hazaértek, újra lakodalmat csaptak, volt mulatság olyan, hogy még a kutya is fánkot evett.

[Cece]

Egyszer, amikor Mátyás király az országot járta, ráesteledett, és egy juhásznál
éjszakázott. A juhász éppen birkapaprikást főzött, meghívta a vendégét is, mert nem tudta, hogy az maga a király. Mikor esznek, egyszer csak a király bicskájára egy olyan darab hús akadt, ami nem kellett neki, aztán visszalökte a bográcsba. Erre a juhász fogta magát, a kése nyelével egy nagyot csapott a király kezére.
- Tanuljon meg becsületesen enni! - azt mondja.
Megették a paprikást. Reggel köszöni a király a szállást meg a vacsorát, és azt mondja a juhásznak, hogy látogassa meg őt Budán, mert ő ott varga a királynál.
- Olyan pár bocskort szabok kendnek - azt mondja -, hogy haláláig eltart.
Mikor hazaért, mindenkinek mondta, hogy ha jön egy juhász, igazítsák hozzá.
Nemsokára el is jött a juhász. Kérdezi a palota kapujában az őröket, hol van a Mátyás király vargája. Azok aztán vezetik is mindjárt a királyhoz. Csak bámult a juhász, mikor látta a szebbnél szebb szobákat, hát még mikor látta az ő ismerősét a fényes urak közt.
A király szépen fogta a juhászt, mindjárt hívta ebédelni, de lelkére kötötte, hogy ezeket az urakat is tanítsa meg enni, mint ahogy őt.
Leültek az ebédhez, hát az egyik úr mindjárt visszalöki a késéről a tálba, amit kivett. A juhász meg a kés nyelével egy jót rácsapott a kezére.
- Tanuljon meg az úr emberségesen enni!
Az urak mindjárt előrántják a kardjukat, hogy összevagdossák a juhászt, de a király azt mondja:
- Hagyjátok csak, engem is így tanított meg emberségesen enni.
No, mikor vége van az ebédnek, így szól hozzá a király:
- Mutassa meg kend ezeknek az uraknak, hogy szokott a juhász nézni a birkái után!
A juhász mindjárt rátámaszkodik a botjára, aztán néz. Azt mondja a király az uraknak:
- Próbáljuk ki, mennyit bír el ez a juhász! - Azzal fogja a drága szép köpenyét, és ráteríti a juhászra. Int az uraknak, hogy ők is csinálják utána.
Mikor már mind ráterítette a köpenyét, azt mondja a király:
- Gazember az, aki ennek a juhásznak nem ad tíz aranyat a saját köpenyéért.
Nem nagyon tetszett az uraknak, de mindegyik, aki levette a köpenyét, adott neki tíz aranyat. Alig fért bele a juhász szűre ujjába.
- No - azt mondja a király -, most már mehet, földi, olyan bocskort varrtam kendnek, hogy haláláig eltart.

[Cece]

Volt egyszer egy eszes, furfangos paraszt, sokat lehetne mesélni a tréfáiról, de én itt most csak a legkülönbet mondom el: azt, hogyan tette egyszer bolonddá az ördögöt.
Úgy kezdődött a dolog, hogy a paraszt egyszer kint dolgozott napestig a földjén. Mikor bealkonyodott, hazafelé készült, de mint jó gazdához illik, mielőtt elindult, még egyszer körülnézett, rendben van-e minden. Hát ahogy így vizsgálódik, mi nem akad a szemébe? Valami villódzik a szürkületben: nagy halom parázs izzik a szántóföldje közepén. Igen elcsodálkozott, hiszen az előbb még nem volt ott semmi. Odaballagott megnézni, mi az.
Valódi tüzes zsarátnok volt, és egy kis fekete ördög kuporgott a tetején.
– Csak tán nem kincsen kotlasz? – kérdezte a paraszt.
– De bizony azon – felelte az ördög –, mégpedig nagy kincsen! Több abban az arany meg az ezüst, mint amennyit te egész életedben láttál!
– No, akkor jól van – folytatta a paraszt a beszélgetést –, a kincs az én földemben van, tehát az enyém.
– Nem bánom, tiéd lehet – állt rá az ördög –, de csak egy feltétellel: ha két esztendőn át nekem adod annak a felét, ami a földeden terem. Pénzem van dugig, aranyra-ezüstre akár rá se nézzek, de a föld gyümölcseit nagyon megkívántam.
A paraszt gondolkodott egy percig, aztán belement az üzletbe.
– Rendben van – mondta –, de hogy ne legyen vita az osztozkodásnál, egyezzünk meg: ami a föld alatt van, az az enyém, ami meg a föld fölött, az a tiéd.
Az ördögnek tetszett az alku, el is fogadta.
Igen ám, csakhogy az agyafúrt paraszt abban az esztendőben egyebet sem vetett, mint répát! Mikor eljött a szedés ideje, jelentkezett az ördög a részéért.
– Kaszát hozzak, vagy úgy téped puszta kézzel? – kérdezte a paraszt.
– Hogyhogy? – hüledezett az ördög. – A répát?
– Azt nem, csak a levelét! – mondta a paraszt. – Nem emlékszel az egyezségre? Ami fölül van, az a levele, azt mind elviheted.
Nekiállt, s nagy vígan szedegetni kezdte a földből a szép kövér répafejeket.
Az ördög dühösen vakarta az üstökét.
– Most az egyszer te jártál jól – füstölgött –, de jövőre nem ér a kikötésed; jövőre fordítva lesz: ami a föld alatt van, az enyém, ami a föld fölött, a tiéd. Megértetted?
A paraszt vállat vont, sodorított egyet a bajszán, hogy az ördög észre ne vegye valahogy a somolygását, és ráhagyta:
– Nekem úgy is jó, legyen a kedved szerint.
Az ördög morgott valamit, s elinalt. A paraszt meg fölszántotta a földjét, s az egészet bevetette tiszta búzával.
Mikor a gabona beért, nekiállt és mind egy szálig learatta. Épp az utolsó kévét hányta föl a kocsijára, mikor nagy dérrel-dúrral megjelent az ördög.
– Hohó! – kiabálta már messziről. – Hallod-e, hékás, hová viszed azt a búzát?
– Haza, a csűrömbe – mondta a paraszt.
– Hát nekem mit hagytál? – kérdezte az ördög.
– Mindent, ami a föld alatt van – hangzott a felelet.
És az ördög nem talált mást, mint a puszta tarlót. Rettenetesen megdühödött és egy sziklahasadékon át lerucskázott egyenest a pokol fenekére. Így lett a furfangos paraszté a kétesztendei termés is meg a kincs is.

[Cece]

Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy nagyon sovány ember. Ez a sovány ember nem volt több, mint három mázsa.
Ennek a sovány embernek volt egy nagyon kövér malaca. Ez a malac többet nyomott valamivel, mint három kiló, pedig még csak hároméves volt.
A sovány ember nagyon szerette volna, hogy a malaca jól meghízzék, s ezért minden három hétben egyszer adott neki moslékot, de méghozzá rengeteget, egy egész literrel. Akár akarta a gazdája, akár nem, a malac mégis állandóan hízott: egy-egy evéskor három dekával is nehezebb lett. A sovány ember ezt nagyon kevesellte, s annyira bánkódott, hogy még az ételt is sajnálta magától: csak három kilót hízott minden étkezéskor.
Ennek a sovány embernek volt egy még soványabb felesége, aki körülbelül négy mázsa lehetett. Ez az asszony alig evett. Olyan zsugori volt, hogy reggelire csak három liter tejeskávét tudott meginni, s kenyeret is nagyon keveset evett hozzá. Ritkaság, hogy három kilóval beérte volna, no meg három hosszú szál kolbász melléje - igazán nagyon kevés: hát csak ennyit evett. Délebédje még a reggelinél is gyatrább volt: kilenc darab háromkilós tyúk harminc tojással megsütve. Levest alig evett hozzá. Három harmincliteres üstben főzte, de még ezt is alig bírta megenni, ezért még három harmincliteres fokhagymamártást és harminc kiflit evett hozzá étvágygerjesztőnek. Ilyen szörnyű keveset evett. Az ura nagyon haragudott reá ezért, ő pedig csak napról napra tengette sovány életét. Egyszer a sovány ember úgy felbosszankodott azért, amiért a felesége olyan keveset eszik, hogy így szólt:
- Minek hízlalom én ezt a kövér malacot? Úgysem eszel rendesen, hát én nem kínlódom vele többet! - Ezzel úgy földhöz vágta, hogy száz darabra ment.
Meg kell mondani: a kövér malac már olyan kövér volt, hogy alig győzték lesni, miként tudott akkorára meghízni. Már volt vagy három kiló meg három deka.
Most már mi lesz, ha a malac száz darabra ment? Hetedhét országon is túlra közhírré tették, hogy abból a ménkű nagy malacból óriási nagy, fényes disznótort csapnak.
Jöttek is csőstől a népek, hetedhét országon túlról is érkeztek a vendégek. Volt ott szegény, gazdag, kicsi, nagy, mindenféle rendű meg rangú ember. Én is köztük voltam, egy háromkilós csontot kaptam. Úgy megörültem neki, hogy három napig, amíg a disznótor tartott, mind azt nézegettem.
Ahogy a malacot behozták, a sovány asszony egyből befalta, s három pillanat alatt le is nyelte. Hát a nagy vendégsereg? Három napig csodálta, hogy a sovány asszony milyen keveset eszik, s csak akkor hagyták abba a lábatlankodást, mikor már a szemük is kopogott az éhségtől.

[Cece]

Ejjnye Hát senki?
Nah sebaj... legfeljebb mesélek magamnak.
Ne reménykedjetek.. ha 26év alatt nem untam meg ezek után se fogom

[Tsobi]

Futás



A nyurga,szemüveges férfi öles léptekkel kocogott keresztül a városon. Megszállottan futott minden nap;soha nem tudta,voltaképpen hova szalad,nem is jutott sehová,de őrült rohanásain felfegyverzett kommandósok kísérték, és kordonokkal zárták le a kereszteződéseket,amelyeket érintett. A dugóban veszteglő autósok távolról szidták,de hangjuk nem hallatszott a szélvédőn keresztül,de az is lehet,nem kiabáltak,csak némán rázták az öklüket. Évek óta vesztegeltek a nyurga rohanásai miatt,de jámborúl tűrték. Amíg legalább megvan a kocsi,addig meghúzzák magukat. Igaz,haladni nem lehet vele,de arról idővel leszokik az ember.
A szemüveges eközben mindenen átgázolva folytatta esztelen ámokfutását.
Csörgött a mobilja; a kijelzőn a mama kedves képe mosolygott.
-Csókolom,mama. Csak gyorsan,mert éppen rohanok.
-Most hallottam a tévében - szólt izgatottan az asszony -,hogy lemondtál. Igaz ez? Mert a szomszédok szerint semmit nem kell elhinni,amit mondasz..
-Hát az biztos,hogy nem szoktam kibontani mindig az igazság virágának minden szirmát,de úgy fest,talán tényleg lemondhattam,mert sokan beszélnek erről.
-Jaj,jaj,fiam,hát hogy tehetted? Ki fizeti akkor most a gázszámlámat?
-Majd kifizeti a mama a nyugdíjából.A tizenkét haviból.
-És akkor legközelebb mit mondjak,ha érdeklődnek,hogy mivel foglalkozik a fiam? Eddig nyugodtan válaszolhattam: miniszterelnök. Holnaptól mi lesz? - kérdezte kétségbeesetten.
-Hát,mama,ez még alakul.Ki tudja mit hoz a holnap?Az biztos,hogy elnök leszek.
-Ki győzi ezt a sok változást követni?
-Hát szaladni kell,ha lépést akarunk tartani,az egyszer biztos.
-És nem érnek utol?
A nyurga hátranézett. Ijedten láttam,hogy nagyon sokan kergetik. Egy sánta kutya még elloholt mellette,azután a tömeg utolérte.
Telefonja kijelzőjén a mama képét felváltotta egy felirat: "game over".

[Mona]

Kopott-szürke gurulós bevásárlótáska, félig összecsukott piros-kék virágos esernyő, tarka virágcsokor és egy okkersárga ballonkabát szállt fel kedden délelőtt a 11-es buszra.
Megkönnyebbülten huppant le az ajtóhoz legközelebbi ülésre, épp szemben két pattanásos-pelyhedző állú tizenévessel. Időbe telt, mire minden a helyére került: a virágcsokor az ernyőre, az ernyő a táskára, a táska az ülés oldalához, az apró fekete trottőrcipős lábak szorosan egymás mellé, a fehér hajtincs pedig a barna-drapp tyúklábmintás svájcisapka alá.
– Né’ má’ mit összeküzd a véncsaj! – morog az egyik kamasz. – Ja. Állandóan rinyálnak, közbe’ meg hogy rástartolt az üres helyre! Jó’ bírja magát az öreglány, mi? – vigyorog a másik.– Köszönöm a bókot, fiatalember! – mosolyog rájuk váratlanul a nénike.
A fiúk az ablakra merednek. Teljes figyelmüket leköti a Rózsadombon kanyargó út, észre sem veszik, hogy arcukon a pattanások felizzanak. A néni is kifelé fordul, és nézi, ahogy az üvegen leperegnek a fényes esőcseppek.
Hogy csillognak! A fények… Óriási kristálycsillárok, tükörfényes parkett, sürgő-forgó pincérek, elegáns urak, divatos hölgyek… és egy esetlen bakfis, halványkék estélyi ruhában. Az első nagyestélyi! Lépnie sem kellett, a nehéz alsószoknya meglódult, s meg sem állt, csak forgott-forgott egész este. „Gyönyörű vagy!”– suttogta Jóska, s ő belepirult a szerelembe.
Szerelem már nem jött több, a munka, a háztartás, a két gyerek gondja kilúgozta belőle a vágy árnyékát is, de bókot még sokat kapott. „Hogy csinálja, Malvinkám, hogy maga mindig olyan nett?! Hallom, szépen neveli, taníttatja a fiait, maholnap megnősülnek! Ez a helytállás egy férfiembernek is becsületére válna! – billegtek a morzsák az igazgató elvtárs bajuszán. – Az almás pitéje meg egyenesen kitüntetést érdemel!” Már nem pirult el, csak szégyenlős mosollyal táskájába csúsztatta az abroszt és a két konyharuhát, a szakszervezet nőnapi ajándékát. Jól jött az a konyhában!
Szeretett sütni-főzni, nézni, ahogy a fiai ettek. Legjobban azt szerette, mikor a kisebbik a vasárnapi ebéd után „meggömbölyítette a pocakját, hogy beleférjen a mama-süti is.”
Hiába no, főzni nagyon tudott! Egész életében talán ezért kapta a legtöbb dicséretet. A szépség, fiatalság elmúlt, de a konyhában Anyu főztjével senki nem vehette fel a versenyt. Csak a Nagyi. Jöttek az unokák sorra: Andriska, Gábor, Péterke és a kicsi lány, Lili.
Pici korától kezdve szívesen kuktáskodott, kevert-kavart, gyúrt, sőt lelkesen mosogatott is, csak hogy a nagyi kedvében járjon. Istenem, mennyi ragacsos-cuppanós puszit kapott tőle! És a legkedvesebb bókot is: „Nagymama, olyan szép az arcod!” „Szép?! Csupa ránc, Lilikém!” „Pont azért. Olyan, mint egy mosolygós öreg alma!”
Jól megaszalódott az alma! Az unokák felnőttek, a legkisebb is férjhez ment… Milyen gyönyörű esküvő volt!
A keringő alatt az egész násznép őt nézte – azt a fiatal lányt, aki hajdan Jóska karjaiban forgott-nevett a világra. A tánc végén a vőlegény kezet csókolt neki: „Ha Lili is ilyen lesz nyolcvanévesen, mint a nagymamája, nem választottam rosszul!” „Ejnye, Ottókám!…”– dorgálta volna, de szavait elmosták az öregség könnyei…
Fehér hímzett zsebkendőjével megtörölgette a szemét, és derűsen legyintett. Odakint elállt az eső. Kabátzsebéből zöld nejlonzacskót kotort elő, gondosan összehajtogatta az ernyőt, majd a nejlonba tekert csomagocskát a bevásárlókocsiba süllyesztette. Felcihelődött. Bal kezében összefogta a gurulós táskát és a virágcsokrot, jobbal megnyomta a jelzőgombot, megkapaszkodott, és visszanézett a fiúkra: vajon sejtik-e, hogy a legkisebb bók is csodákra képes?

[Rynok]

Ez csak egy kis rövid történet, de remélem tetszeni fog nektek!


Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves
kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is
vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt,
hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy
éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa
megkérdezte fiát.
-Nos, mit gondolsz erről az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mindebből?
-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi
udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül
láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog
családként élnek. Te és Anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig
látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.

[Mona]

Egyszer gyerekkoromban valaki ott hagyott egy fából készült babát a szobámban. Nem foglalkoztam vele, csak pakoltam mindig jobbra-balra, mert hát én nem nagyon babázom.
Össze-vissza rakosgattam, volt, hogy évekig azt se tudtam hol van, bár valamiért nem adtam oda senkinek. Telt az idő, és előkerült valahonnan, azt hiszem a padláson volt egy ládában a többi limlom között. Megfogtam és felemeltem, emlékeztem rá, barna fából készült, szép fehér csipkés ruha volt rajta, piros masnikkal a ruhán, és rózsaszín szalaggal a hajában. Szép volt, de kemény nagyon, hisz fából volt a teste. Leültem és néztem az arcát. Nem mozdult. Megráztam, se keze se lába nem mozgott, csak a haja lobogott. Letettem az asztalra és elheveredtem az ágyon. Senki sem volt a lakásban, elment mindenki, egyedül hagytak otthon.
Ahogy feküdtem az ágyon semmire sem gondolva, egyszer csak vékony cérna hangon
megszólalva ennyit hallottam. - De jó neked! Felnéztem ki lehetett az, hisz senki nem volt a szobában és a lakásban sem. Körbenéztem, de nem találtam senkit. Amint visszamentem a szobába ismét hallottam ugyanazt a hangot. De most ennyit mondott: - De jó neked! Te tudsz mosolyogni! Kerestem honnan jön a hang. -A mosoly az jó dolog lehet! Az asztal felé léptem. - Olyan jó lenne, ha én is tudnék olyat!
A kislány hangja volt, a bábué. Rám nézett és ezt kérdezte:- Te meg tudnál mosolyogtatni engem? Én nem tudok magamtól, mert fából vagyok, és a szám sosem áll mosolyra. Pedig én annyira szeretnék, de nem megy. Te meg tudnál mosolyogtatni engem? - kérdezte ismét. Hát... biztosan...de ahhoz varázslat kellene, hisz fából vagy. - Hát akkor varázsolj mosolyt az arcomra kérlek! Úgy szeretnék mosolyogni!
Hirtelen bevillant egy kép. Egyszer picuri koromban voltunk az ükmamámnál és adott
egy üveget a szekrényéből, ami teljesen sötét üvegű volt, nem lehetett tudni, mi van benne. Mielőtt átadta nekem ezt mondta: - Ebben az üvegben hatalmas erejű varázsszer van, ha életed olyan szakaszába érsz, ahol nem tudsz megoldást találni, csak nyisd ki, és meglátod mi fog történni. De vigyázz, csak egyszer használhatod! Jól gondold meg, mikor nyitod fel!
Én elővettem a szekrény legaljából, lefújtam a százéves port róla, és felnyitottam. Egy lepke szállt ki belőle, lágyan, kecsesen repülve, és rászállt a kislány orrára. Szárnyaival csapkodott és olyan finoman simogatta az orcáját, hogy a fa meglágyult, és mosolyra fakasztotta a bábut. A kislány örömében felpattant, leugrott az asztalról, percekig rohant körbe-körbe nevetve, és olyan boldog volt, mint még addig sosem. De a boldogsága csak rövid ideig tartott. A pillangó elkezdet lassan átlátszóvá válni, és pár pillanat múlva el is tűnt a szemünk elől, mintha sosem lett volna ott. Ezzel együtt a kislány arcáról is eltűnt a mosoly. Leült a padlóra. - Olyan buták az emberek - mondta a bábu- mindennap mosolyoghatnak, és nem teszik meg. Nekem csak pár percig lehetett ilyenben részem, pedig ha tehetném, száz évig is nevetnék. Olyan jó lenne embernek lenni, akkor bármikor boldog lehetnék. De köszönöm ezt a csodás élményt, ha csak pár percig is tartott. Sosem fogom elfelejteni neked! És nem mozdult többet. Merev arccal meredt maga elé.
Szólni akartam, de nem jött ki hang belőlem. Lassan lefeküdtem az ágyra, és elaludtam...talán csak álmodtam az egészet.