[Cassandra]

A Konrád Menet az első és azthiszem egyben utolsó olyan túrám volt, amire egyszál egyedül mentem el (De sajna szinte kényszert érezem rá, hogy kimozduljak napi 14órányi monitorbambulás után.).

A nap legelső meglepetése a buszállomáson ért, ahol a buszsoför közölte, hogy ő nem adhat ki jegyet a végállomásnál, de próbáljunk venni a kasszánál, majd ha kinyit, igaz, akkor ő már nem lesz ott, vagy esetleg a három ROSSZ (kettőre ez rá is volt írva) jegykiadó autómata egyikéből. Na itt már láttam, hogy kik azok, akik a túrára indulnak, mert mindannyian így jártunk.
Végül egy kis rábeszélés után rávettük a sofört, hogy az első megállónál adja ki mindannyiunk jegyét, így senkinek nem kellett megvárnia a pénztárnyitást és ezzel a következő buszt (Rendesen megtöltöttük a 6órás járatot, csodálkoztak is a helyiek, hogy mi van itt, azt hitték kollégisták vagyunk.).

A túra startja Esztergom Buszállomásnál volt, vettem gyorsan egy feltöltőkártyát, arra az esetre, ha valami komolyabb baj lenne. Marhára féltem attól, hogy elkavarok, egyedül valahol Esztergom és Dobogókő között. Fel voltam szerelkezve egy túristatérképpel, aminek, mint végül kiderült, nem mindenhol vettem volna hasznát, hisz egyes helyeken fel se volt festve a túristajelzés, vagy annyira rossz állapotban volt, hogy egyszerüen nem lehetett észrevenni.

Nem szeretem, ha egy itinerben gyakrabban fordul elő az a két szó, hogy "elméletileg" és "gyakorlatilag" valamint ezek szinonímái, mint az "a" vagy az "az". És ami még nem tetszett, az az volt, hogy az itinerben egyáltalán nem volt, még csak vázlatos térkép sem (Ha eltévedsz és nincs sajátod, akkor így jártál, keress egy lakott települést és próbálj hazajutni, valahogy.).
Ugyan volt megadva egy telefonszám, de azzal az erdő közepén egy jelöletlen úton nem sokat ér az ember.

No hát kisebbfajta gyomorgörcsel, hogy jaj, el ne tévedjek reggel 7:35kor elindultam, nomost kapásból nem láttam sehol a zöld sávot, így úgy döntöttem követem az elöttem haladó kis csapatot, köszöntek nekik a helyiek és elég határozottan mentek, így azt hittem tudják merre van az első pont, a Vaskapu Túristaház... háááát tudták, de mint utóbb kiderült ők csak kocsival jártak arra, így mi ahelyett, hogy egy hegyen átvágtunk volna, megkerültük azt.
Aszfaltúton felfele menni 3km-t, na azt senkinek nem kívánom. Mikor megláttam, hogy a túrázók tök más irányból jönnek még eszembe jutott, hogy feladom és hazajövök, ha már így elsőre elkavartam, de nem tettem, nem azért utaztam ennyit, hogy feladjam, így tovább mentem.
A Vaskapu th. 3,6km-re volt a starttól... nekünk úgy 5re.
A pont után személyesen is megismerkedtem az üldözöttjeim közül az egyik lánnyal és párjával.Innen egy darabig együtt mentünk, hihetetlen utakon.
Többszáz méteren csak teljesen lehajolva lehetett haladni, mert rózsabokrok voltak mindenfele, majd egyszercsak eltünt az út... elöttünk a 2m-es mélység, amibe le kellett jutni, merthát ott folytatódott az út, akárhogy gondolkozok fogalmam sincs hogy jöttem le onnan, azt tudom, hogy volt egy srác, aki segített, meg két fa, de annyi.
A Barát-kúti erdészház volt a második ellenörzőpont, egy ideig reméltem, hogy könnyű dolgunk lesz, mert a rózsabokrok közül kijutva viszonylag sík terep következett, de párszáz méter után rájöttem, mekkorát tévedtem, ugyanis utunkba akadt egy újjab hegy, majd egy kerítés, fölötte rozoga felétra és egy kapu, no ideiglenes utitársam megpróbálta a kaput kinyitni, nem ment, hát átmásztunk a falétrán... mögöttünk jött egy nagyobb csapat túrázó, akik szintén megpróbálkoztak a kapu kinyitásával... sikeresen, határozottan jobb kedvük lett, amint eszükbe jutott mi mit szenvedtünk a létrával.
Innen nem messze jött a második pont. Gyorsan haladtunk én csak érzésre tudom azt mondani, hogy szerintem az itinerhez képest kevesebbet mentünk.
Itt megismerkedtem korábbi üldözötjeim másik felével, majd mivel ők kicsit gyorsabb tempóban haladtak egy darabon inkább velük tartottam.
Innen mentünk tovább... felfele egész a Fekete-hegyi Sasfészek túristaházhoz.
Már korábban mutatták melyik lesz a Fekete-hegy, de minnél közelebb értem, annál inkább tünt ijesztően magasnak. Kb.2km emelkedő után egy kis vögyet értünk el, nagyon szép volt, tényleg, de aki azt kitalálta, hogy arra túristaút vezessen, az nem ember volt.
A völgy alján, egy kb másfél méter széles patak folyt, mi a bal oldalán mentünk, a felázott talajon, amin semmiféle út, vagy ösvény nem haladt, a völgy fala meg kb 55fokos szögben állt.
Nem tudom hogy nem estem bele a patakba. Itt elmaradtam a többiektől és csak remélhettem, hogy arra tartok, amerre ők is mentek. A völgy egy kanyarulatában egy mohával benőtt átázott fán kellett átegyensúlyozni a patak másik oldalára, majd kimászni a völgyből. Ilyen emelkedőt utoljára a Somos-hegynél láttam két hete, leszámítva, hogy ott nem volt sár, volt fa, amiben meg lehetett kapaszkodni és nem folyt a lábam alatt egy patak. Négykézláb azért csak feljutottam valahogy, majd át a műúton, no itt rossz érzések törtek rám, mikor megláttam, hogy emberek milyen magasságokban vannak és, hogy az még korántsem a teteje. Szusszanásnyi pihi, rákészülés és gyors kétségbeesett helyzetjelentés arról, hogy rémálmaim emelkedője jön ezekután tovább indultam fel, fel, fel és fel egy igen meredek hegyoldalban. Ezen a szakaszon több embert is módomban állt megismerni, hisz kezdetben én előztem másokat, majd teljesen idegen túrázók előztek le engem és mindenki arra volt kíváncsi, hogy én milyen megfontolásból jöttem el egyedül (Na itt ez a kérdés már engem is komolyan foglalkoztatott.).
Fent a pontnál mintha szellemeket láttam volna, a frissen felérkezők nagyja halál sápadtan üdögélt a padok valamelyikén, sőt volt aki a földön. No ez a szakasz viszont többek szerint (szerintem is) hosszabb volt az itinerben jelzettnél.
Itt osztottak zsíroskenyeret, teát és forraltbort (ez utóbbi kettő bográcsban fortyogott). Én teát kértem, hááát nem fini a füstízü tea, ne kostoljátok meg.))
Pecsét, egy fotó a beöltözött pontőrökről, majd uccu neki tovább... 4kor indult az utolsó busz Pestre és én még csak féltávnál voltam.
A 4. pont Pilisszentlélek helyi kocsmája elött volt, szerencsére mivel hegyről mentem a faluba javarészt lejtőn vezetett az utam, volt egy-két kisebb, nagyobb emelkedő, de azt már a Fekete hegy után észre se vettem, csak arról, hogy ilyenkor felváltva görcsölt be hol az egyik, hol a másik lábam.
Ezen a szakaszon egy újabb (már a buszállomáson összefutottam velük) társasággal ismerkedtem meg, velük tartottam majdnem a legvégéig.
Elértük a 4.pontot és én már nem tudtam megállni, úgyhogy pihenés nélkül indultam tovább, újra egy hegyre fel.
Az egyik jelzést eltévesztettem és elkavartam az erdőben, a rossz , piros helyett sárga jelzésen mentem többszáz métert, majd mikor rájöttem, hogy gond van a térkép segítségével elindultam a helyesnek vélt irányba, itt rontottam el, mert, ha a túristaúton megyek vissza elöbb megvan a helyes irány. Mint itthon rájöttem a kijelölt túristaúttal végig párhuzamosan mentem, csak éppen az dzsindzsásban, kicsit megijedve, hogy jaj mot tévedtem el, de kegyetlenül. Bő fél órányi kóborlás után összefutottam alkalmi túratársaimmal, akik elmesélték, hogy ők több mint negyed órát pihiztek, fotóztak a pontnál (Lehet, hogy nem kellett volna úgy előrerohannom?!).
Innentől kezdve végképp ügyeltem arra, hogy mindig legyen valaki látótávolságon belül.
Az 5. pont a Hoffmann-kútnál volt. És itt van az az ominózus pillanat, amikor már az útból semmire nem emlékszem, csak arra, hogy volt útközben egy újabb, de kisebb hegy. Az 5. pont őrizetlen volt, egy faasztalra ki volt téve a pecsét, oszt pecsételj magadnak.
No és innentől nagyon nincs is mire emlékezni, a táj szinte mindig ugyanaz volt és végig ugyan azt kellett csinálni, menni... mindig csak FELFELE, 3,5-4km-en át, hol meredeken, hol kevésbé meredeken.
A Cél Dobogókőn a túristamúzeumnál volt. A hegyre felfele menet olyan erős, viharos erejű szél fújt, hogy egy rövid szakaszon, ahol éppen rozoga lépcsők voltak, komolyan attól tartottam, hogy levisz a huzat.
Végül 6 és fél óra alatt értem célba, végülis nem rossz idő, ahoz képest, hogy nem volt, aki hajtson.
A táv összesen 28,6km volt+ az eltévedések.

Összegzés: A szervezés itt-ott hagy némi kívánnivalót magaután, itt legfőképp a pontőr nélküli pontra gondolok, illetve a térkép nélküli itinerre.
Amúgy ahoz képest, hogy első rendezés egész jól megcsinálták. Jópofa volt, hogy a pontőrök egyenruhában voltak mindenütt és játszották a szerepüket.
Felemás érzésekkel jöttem el a túra után. Nehéz volt, és rájöttem, hogy egyedül ilyesmire nekem nem szabad vállalkoznom. Végigparázni, 28km-t, hogy csak el ne tévedjek, nem nekem való, ráadásul uncsi sokszor teljes némaságba bandukolni.. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy viszonylag sokan voltak, ha ez kislétszámú lett volna, könnyen lehet, hogy még most is ott bolyongok valahol félúton Eszetergom és Dobogókő között és nem is keres senki, mert a rajtál senkitől semmilyen adatot nem kértek a rendezők, még darabszámra se tudták hányan vagyunk (Még egy rosszpont.)...

Este még megpróbálok néhány képet is feltenni, bár, ha jól tudom csak a kellőkép ijesztő dolgokat fotóztam le.