[[HTPA]GeeForce]

Belépve a Fájdalom kapuján

Gyécse kagannak és Szent Istvánnak,
az Atya, a Fiú s a Szentlélek
külön sorsot s közös terhet szántak,
mint Nektek; apának s a fiúnak,
hozzá gigász tehetséget mértek,
bírni roppant súlyát küldetésnek,
meglelni ösvényét a kiútnak.

A Botond-i génerős buzogány
tátongó rést szakított az idő
törhetetlen bizánci bronzfalán:
szabadító seb-hasadás, dicső,
mert rajta mámorítón áthat
'56-os cirkli-zászlós távlat,
bár bénítón roskasztó bornyú ám
- több ezer évvel tömve málha-,
mindig széllel szemközt, hegynek hágva,
belépünk a Fájdalom kapuján,
nem kuporogva ínséges küszöbén,
ám délceg-elszánt, nyakas-büszkén,
szembe nézve, oda biz' betérünk,
kínjainkról le sohase késünk,
s mintha helyettünk vezeklést hordana,
s elégve ében üszökké talpig,
Istentől kiváltja - felhajnallik -
a Napot, a Fekete Madonna,
már megszakadt könnyei gyöngysora,
sóiból épül fel a Golgota.

S kapun túl, kőtömb - sír elől való,
hol feltámadt az Emberért haló? -
nyers, amiként kivajúdta a hegy,
s a belédermedt Isten-magmát
megélesztőn évszám sajdítja át:
1991,
amikor a RUSZKIK HAZA! mentek,
lendülhet harang, ujjongani kezdhet,
kő, bronz s lélek együtt dobog, reszket -
S elmaradt az ovációs összhang,
Uram, a nevedben hitványt verd meg:
hát herélt lett volna minden harang?
hej, egyház-atyafiak, furák kendtek,
egy magyar összkondulást se mertek,
Nándorfehérvár múltán már félünk:
ma rossz okosság buta erényünk.

Legyen bár andezit, enged a kő,
ha legyűrni különb erő készül,
érzi, nem alázza meg a véső,
küzd még, de megadja magát végül,
s ideát foganni televényül,
elkívánja, kitárd s költözz bele,
öltözzön a sziklába szellemed,
lényedtől legyen sűrű benseje,
a sorsát hited teljesítse be,
körbefaragva titkos Lényeget,
kihullik véső-vásta maradék,
a roppant Egész csak így marad ép,
a nehézségi erőt legyőzve,
kozmikus magasságot előzne,
lehet, a lehúzó törmelékkel,
mint Tajgetoszon, lét-esély vész el?

Ám él a szobor, kinő a földből
s tör rögvest mennybolt iránt, nem hőköl,
nem tökély-hideg márványzása,
szunnyad benne éber-álmú láva,
ébredésünk lázas újhodása,
hevétől acélnál szívósb lehet
a fajtánk, ha feledni nem eped.
És anyag is válthat meg szellemet,
mahagóni, ecet, tölgy bont csodát,
s juhar, szil, dió: tűz-érlelte fák,
s vas-Dózsából kiizzó rézerek.

Belépve a Fájdalom kapuján,
mily kitartón időzünk odabent,
száműzve ostoba gőggel s mulyán,
mégse hagyok fel minden reménnyel,
és amit ott látok, el nem rettent,
talán, mint Jóbot a kín, megérlel,
bár körülöttünk az idő megrohad,
és nem találunk majd magyarokat,
csak oszlásnak indított temetőt,
erő ellenében állíts erőt,
Árpádsarja-nép, támassz rettentőt,
fegyver híján szilárd jellemeddel
ránk uszulók mohó vágyát vedd el -;
bár másként harcolt Pozsonynál Árpád,
betörtek egyesült-nyugat hordák
a Ludovicus-i cégér alatt,
fölényük ötszörös, a gondolat:
őrület-szikra, hogy elfogadja
a kihívást a Nagy Fejedelem,
s lesújthat rájuk a magyar szablya,
mert csatát áll, nincs benne félelem,
s bérenc-hajlam, szíve, agya tiszta,
noha felíratták zászlaikra:
minden magyarikat kiirtsátok,
visszahullott fejökre az átok,
hun-ős jégeső: nyílzápor zúdult,
száz évre csírájában verve el
- de a belmarcangolás tovább dúlt,
ebből az ország máig nem tanult? -
a szándék: nem jöttek ránk sereggel,
minden hódoltatás kudarcba fúlt,
ím, meglehet, azóta rettegik
az Árpád-házi zászlók sávjait?

[...]