[[HTPA]GeeForce]

[...]

A belviszály gyöngít, tudta Konrád,
remélte, nem nép él itt, csak condrák,
és nem hitte a Vértesnél megáll:
szétzúzta hadát Szent István kerál,
verten, fegyvert, vértet hátrahagyott,
a vér-test, a Vértes megmaradott,
s meg a hon -;
gyakran büntető voltál
Uram, s láttad, töretésünk sok már,
a poklok bugyrából csak fölmerültünk,
Magyar Oltárnál gyónva, bánva bűnt -:
álljuk, leszünk a sátánnak fátum,
mi vagyunk a Regnum Marianum!

De rég volt győzelmi Úrasztal,
inkább áldozótűz-méhe kegyhely,
hány mártírt űztek hozzád, égjen el,
Magyar Oltár, segélj hát vigasszal,
már ha van. És a Trianon-csonka
parasztkirály, kihamvadt-e trónja
alóla? Csontig lerágott Dózsa,
éthordókból máig táplál húsa:
mellkasa nem puszta bordakarám,
kard-markolatkosár lehet még ám!
Bartók, Ady, Móricz, Szabó Dezső,
Kós Károly, Jókai, Nagy, s Németh László,
annyi vesztes tusától szenvedő,
kivéreztetve is konok vádló,
és Rajeczky, és Tamási Áron
maradt a legkeservesebb áron
magyarnak, mint sokan, mint Petőfi:
szabadság-korpusz, kozák átdöfi,
és egy harckocsi hernyótalp alól
feltör a Gérecz Attila-sikoly.
Számtalan élet-áldozat, példa,
véglegesen addig halál fia,
míg tart a nemzeti amnézia...
zömük termés-dús teljében kidől,
de hulltában is kezd kihajtani:
rájuk eszmélve nem csak nyelvtani
ige-idő lesz a jövő idő -

Talentumod, géniusz Barátom,
mérni nincs elég s méltó karátom,
amit itt tenni lehetett s kellett,
és elvárt az Isten, megcselekedted:
volt még néhány merész, szárnyas álmod,
nem bírták a gonosz, földi gáncsot,
Füstbe ment tervek hamuja pereg,
őszíti fehérebbé a fejed.
Az első, mit kertedben szem meglát,
a megműveletlen roppant sziklát,
naponta ujjaid megsimítják,
Kőrösi Csoma bévül dörömböl,
nem szabadul már a kőbörtönéből.

Székely Piétád nem gyász s kín rabja,
lábánál kicsi gyermekkel vallja:
bármily hatalmas a veszedelem,
s döglesztőn lét-koptató a jelen,
mag kisarjad, megmaradunk, ne félj -:
Mindörökké Magyarország, és Erdély.




D. Kornél