Tegnap este a keszthelyi Balaton Színházban megrendezésre került második alkalommal a
Míg a világ címet viselő táncmese. Oly izgatottan vártam a kezdést, mint annak idején
A Gyilkos-tó legendájánál, s bár ismerőseim úgy nyilatkoztak, hogy utóbb említett színpadi mű sokkal szebb, szívmelengetőbb volt, nem kellett csalódnom a táncmesében sem.
Míg figyeltem az előadást, oly érzések keringtek bennem, melyeket nagyon sokáig megfogalmazni nem tudtam...
Látni azt, hogy kicsik ( 5-6 éves kortól) s nagyok (45-60 éves korig) azon fáradoznak, hogy hagyományainkat felelevenítve maradandót adjanak a nézőközönségnek, s általa azon polgártársaink figyelmét is felhívják Örökségeinkre, kik a mindennapok sűrűjében azokat elfeledték, jó érzéssel töltött el. Nincs minden veszve ezekben a nehéz napokban, mikor a minket elnyomni kívánó hatalom oly bőszen fáradozik ellenünk.
Néptánc, népdalok, élő zene hegedű, koboz, furulya, kaval, szaxofon, doromb, nagybőgő, dob, gardon s zongora hangszereken, vidám arcok a színpadon. Könnyeket csalt szemembe. Mindezek segítéségével elevenítették meg történelmünk egyes szakaszait, a Honfoglalástól kezdve napjainkig.
S eközben éreztem azt, amit fentebb említettem, s amiről nagyon ritkán beszélek: ismét éreztem minden porcikámban az Őseim erejét, azt a sok győztes csatát követő büszkeséget és örömöt, azt a rengeteg fájdalmat, melyet sokszor nem az idegen okozott, hanem a saját vérünk. Erő és büszkeség volt bennem. Magyar vagyok én is.
"
Ma is ugyanazok a vén hegyek intenek feléd,ugyanaz a folyó kíséri utad,s ugyanaz a hit éltessen,hogy helye lesz itt a magyarnak,helye,míg a világ.."