[kisboszi]

Sinka István:

Szállnak a vadlibák

Bocskoros, rongyos nagyapám,
hogy nem szólhatott a világnak,
elsírta hát panaszait
az égbeszálló vadlibáknak.

Ősz volt talán s hold fürdette
rőt haját a puszta csendjén,
míg a libák messzi, magosan
úsztak a csillagos estén.

Ő csak állott...haján a fény,
bocskorán meg csillant a por
s körötte a csorda álmát
ringatta halkan az akol.

S panaszkodott...szakállas álla
szinte lángolt a hold fényén,
ahogy állt az akol előtt
ezeréves sorsa mélyén.

Két nagy jobbágykeze ingott,
hangját csendbe fútta a szél
- a vadlibák tovatűntek
s csörgött a fákon a levél.

Avval felelt neki a táj,
s panaszával maradt maga
- helyette most én várom, én,
hogy hátha felel az éjszaka.

...Csörögjetek sárga lombok,
csörögjetek ma énnekem,
mert hiába futnék tőletek,
jön az erdő s rét velem.

És legyek döngnek és dong a szél,
a puszta mélyén éj a világ,
s mint a lelkem a semmibe,
szállnak ma is a vadlibák.