[Pepa]

Apró horpadások a tető szélén. Négy darab és pár arasznyira még négy darab. Az elmúlt napok izgalma tetőfokára hágott. Itt van egy a városunkban. Nem volt igaz, az amit a rendőrség állít. Voltak pillanatok, amikor azt hittem a TV-ben hallott információk helyesek. De ez semmi mással nem lehet magyarázni. Egy vadász járt itt pár nappal ezelőtt. Egy élő, eleven, lélegző, mozgó és vadászó vadász. Valamit tennem kellett, de nem tudtam pontosan mit. A vadász nálam egy összefoglaló név olyan lényekre és entitásokra vonatkozóan, akik kedvtelésből, vagy táplálékszerzés céljából ölik az embereket. Amit biztosan tudtam: van fizikai teste és két végtagja amint van négy-négy karomba végződő ujja. A kör a vámpír, vérfarkas, mutáns és mindenféle idegen, általam nem ismert lényre szűkült. A férfin okozott érülés a lény természetére is adott néhány választ. Nem képes repülni, se lebegni, nem teleportál és ami a legfőbb nincsen fegyvere. Vagy ha van is nem használta. Ha feltételezésem helyes, akkor azért történt ami történt, mert enni akart belőle. Vagyis újra meg fog történni. Mivel akkor is a tetőn mozgott, valószínű, hogy a következő alkalommal is ott fog. Kezdett egy terv körvonalazódni a fejemben. A lény nem kedveli a fényt, vagy legalábbis nem szeretné ha meglátnák. A tetőre ajtón, vagy létrán keresztül megy. A következő napokban a környékbeli háztetőkre – amelyek kellően elhagyatottnak tűntek, ahhoz, hogy ne járjon arra senki- damilt feszítettem a tetőre kivezető ajtó külső felére 20 centiméter magasságban. Szélvédettebb helyekre még kevés homokot is szórtam, hátha lábnyomot is hagy. Nagyon sok volt a „ha” az elképzelésemben, de már az izgalomba hozott, hogy tehetek valamit saját magamért. Napok teltek el, aztán hetek és semmi sem történt. Az egyetlen esetről már harsogott a média. De én töretlen hittel jártam a városrészt. Gábor volt az első aki észrevette a változást. Hetekig le tudtam rázni a „Bízz bennem”, a „Nem a Te dolgok”, „Majd elmondom” mondatokkal.
-Mi van veled mostanában? A szemeid egyre karikásabban és mintha fogytál is.
Nem akartam még neki se beszélni erről, mert féltem, hogy kinevetne, ennek érdekében valami mást kellett kitalálnom. A mesémnek valóságosnak kellett lennie, amit elhisz, de azért kételkedik benne, vagyis lefoglalja még egy kicsit.
-Olyat mondok, amit senkinek se mondhatsz el, különben kivágom a nyelved kiszögelem a táblára egy „Így jár minden áruló” felirattal.
Kicsit komolyan nézett rám, de aztán nevetett és a becsületszavát adta. Direkt dadogva kezdtem, hogy azt higgye zavarban vagyok.
-Nos, tudom nem lesz könnyű elhinni, pedig úgy igaz ahogy mondom. Régi vágyam volt már, de a szüleim azt mondták, ne akarjak túl korán nagyfiú lenni, mert még van időm bőven...- és direkt lehajtottam a fejem.
-Ugye nem azt akarod mondani, hogy cigizel?-hitetlenkedett Gábor.
-Nem, annál sokkal jobb...
-Ugye nem azt akarod mondani?- és az azt nagyon kihangsúlyozta.
-Dehogy, az eszembe se jutna. Teljesen másról van szó. Nos, hogyan is kezdjek bele...
-Mond már ki végre!
-Csajom van.
Gábor úgy nézett rám, mintha vízilóvá változtam volna, aztán kitört belőle a nevetés.
-Mid van neked? Barátnőd? Ne szórakozz velem, ez csak egy rosszul sikerült vicc lehet semmi más.
Dühös lettem. Nem azért mert nem hit nekem -én se hitték- hanem, mert ilyen stílusban adta elő. Fellöktem és akkor végre abbahagyta a nevetést.
-Mit csinálsz?
-Ne haragudj, csak nem szeretem, ha kinevetnek.
Segítettem neki felállni.
-Tudom, bocsánat.- mondta már komolyan. Csak olyan hihetetlen, hogy pont nekem van barátnőd.- de amint meglátta a szúrós tekintetem, felvette azt a komoly arcot, amit mindenki megszokott tőle. Utána olyat csinált, amire azt hittem nem is képes: utasított engem.
-Mesélj róla, tudni akarok mindent. Mennyi idős, hogy néz ki, hol lakik, meg ilyenek.
Akkor az általam legfeleslegesebbnek tartott mondatot mondtam.
-Teljesen átlagos.- szinte fájt mikor kimondtam a szavakat.
-Olyan nincs, aki veled van az nem lehet átlagos.
Vigyorognom kellett, mert azt hittem különlegesnek tart, de hamar rám fagyasztotta a vigyort.
-Megnézném én magamnak azt a lányt és biztos találnék benne pár fóbiát.
-Én nem tudom semmi ilyenről és te se feltételezz ilyet.- húztam fel az orrom.
Örültem neki, mert teljesen abba az irányba tudtam terelni a beszélgetést, amelyikbe én akartam.
-Mit is mondhatnék? Saccra 150 centi magas és 40 kiló, félhosszú barna haja van és barna szeme. Egy közeli suliba jár. A pályán ismerkedtünk meg. Elsőre nem mertem közeledni, de láttam, hogy figyel, így kettő az egyhez alapon megszólítottam. Furcsállta, de végül elfogatta a meghívásom. Beszélgettünk és utána elhívtam másnapra is a pályára.
-Én nem ismerek olyant lányt a pálya környékén, aki pont vele kezdene.
-Új lány, pár hete költöztek ide vidékről. Csak estefelé jött oda, de mostanság már máshol találkozunk.
Gábor hitt nekem és újabb részleteket akart hallani.
-És volt már?-kérdezte kajánul.
-Micsoda?
-Tudod.
-Nem, nem tudom.
-Csók.
-Dehogyis, hova gondolsz. Nekem tisztességes szándékaim vannak.
Ezen már mindketten nevettünk. Hamarosan elváltunk. Otthon tovább kellett szőjem a kisded mesémet. Sosem volt barátnőm, de is állt szándékomban megismerkedni senkivel. Azok akik egy kicsit -vagy nagyon- érdekeltek, mint olyan ívben kerültek, mintha orbitális pályára akarnának állni a föld körül. Mindig úgy gondoltam, miután megmentetten egy bolygót a pusztulástól, vagy visszavertem az első inváziót én leszek mindenki kedvence. Addig meg miket foglalkozzak olyan dolgokkal melyeknek nincsen haszna. Célom volt kiirtani magamból minden érzelmet, mert céljaim eléréséhet feleslegesek. Csak a feladatra akartam koncentrálni, de hetek teltek el a legapróbb változás nélkül. Minden nap ugyan újra és újra. Iskola, Gábor, csapda ellenőrzés, iskola, Gábor, csapdaellenőrzés. Egy napon megint azon a padon ültem, mint hetekkel előtte. Egyre csüggedve fantáziáltam olyan eseményekről, melyek nem akartak elkövetkezni.
-Nem zavarlak?-ült le mellém egy férfi.
A korát lehetetlen volt megállapítani. Lehet csak huszonéves volt, a de az is lehet túl volt a negyvenen. Jól öltözött, ápolt. Teste sportos, hangja nyugodt, de mégis tekintélyt parancsoló. A szava kérdésnek hangzott, de érződött, hogy tényt közölt.
-Nem érdekel, nem veszek és nincs apróm.
Mosolygott és kivillantotta tökéletes fogsorát.
-Nem akarlak megtéríteni, sem eladni és ha telefonálni szeretnék, akkor a sajátom használnám. Csak gondoltam egy fiú, aki hetek óta minden este ide jár és közben nem csinál semmit csak ráér egy magamfajtával váltani pár szót.
-Ki maga?
-Nincs bennem ártó szándék. Ennek bizonyítására arrébb is ülök.
Valóban messzebb ült. A kinyújtott kezei nem érhettek el.
-Akkor újra, ki maga?
-Ezzel a kérdéssel a nevemet, vagy a hivatásomat szeretnéd tudni? Zoltán vagyok, de ha neked nem tetszik ez a név, akkor bármilyen más néven is szólíthatsz. Kicsi az esélye egy újbóli találkozásnak és még kisebb egy beszélgetésnek. A hivatásom lényegtelen. Magánszemélyként vagyok itt. És is sokat sétálgatok errefelé esténként. És mostanság csak egy állandó van ebben a környékben, mégpedig te. Kíváncsi lennék, mi vonz ennyire.
-Az ember nem üldögélhet egy padon esténként?
-De természetesen szíved joga eldönteni, mit teszel a szabadidődben. De a pár hónappal ezelőtti gyilkosság előtt nem ezen a padon töltötted el az idődet.
-Rendőr?
-Nem.. egészen. De ha ennyire kíváncsi vagy, akkor egy olyan szervezetnek dolgozom, mely felderíti az ilyen gyilkosságokat. A nevük és mibenlétük nem rád tartozik. Láttam amint a rendőrségi nyomozás lezárta után a tetőket járod. Mit kerestél odafent?
-A várost akartam megnézni madártávlatból. Mutasson egy jelvényt!
-Nem vagyok rendőr. De látom nincsen kedved beszélgetni. További szép estét!
Felállt és elment. Nem sietett, nem nyúlt a telefonjáért, nem szállt be kocsiba. Egyszerűen elsétált. Egy dologban igaza volt, tényleg nem találkoztunk utána. Én továbbra is naponta kijártam a környéket ellenőrizni. A csapdáimhoz nem nyúltak, a honom nem söpörték össze. Minden úgy volt hagyva, ahogy én odatettem. Kezdtem elfelejteni és nem minden lépésemnél hátranézni. De úgy éreztem a lépteimet figyelik. Akármennyiszer fordultam hátra soha senkit sem láttam. Ez után jött a másik olyan nap, amit szintén soha nem fogok elfelejteni. Péntek volt. A szüleimnek azt mondtam este házibuliba megyek így ne várjanak haza. Addig maradhattam ameddig csak én akartam. Egész éjjel az utcákat róttam. Talán a sors iróniája, talán csak puszta véletlen. Ugyan abban a sikátoron mentem át, mint a legelső alkalommal. Amikor valami földet ért mögöttem. Olyan gyorsan fordultam meg amennyire csak tudtam. Egy férfi állt előttem pár méterrel. Húszas éveinek elején járhatott. Kicsit megviselt volt. Ruházata kopott, arca borostás. Néztük egymást némán. Se szólni, se rohanni nem tudtam. Teltek a percek és egyikünk se mozdult.
-Meg kellett volna hallgatnod... milyen nevet is mondott... igen megvan, Viktor mondókáját. Akkor egyikünk se lenne itt.
Csak a legvalószínűtlenebb kérdés jutott eszembe:
-Maga nem ember, ugye?
Széles mosolyra húzta száját.
-Nem bizony...