[Vent]

Reményik Sándor: Nem nyugszunk


Téli szél a tar gallyakat fújja,
Mint az Isten égre tartott ujja,
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.

Elvették, s most véle nagyra vannak,
Törött, véres kardját a magyarnak;
De míg minden nép a sírját ássa,
Van szava, hogy világgá kiáltsa:

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,
Tiporhatják szûz tiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
Sebes ajakkal, lázadó vérrel,
Idézve menny s pokol hatalmait:
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

Kezünk bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom,
Jöhetnek jövõ századok, s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök,
Ettõl vonaglik minden magyar rög,
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág,
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tätra erdõk ettõl súgnak-búgnak,
Ettõl reszket lelke minden zugnak,
Puha szivek kõvé ettõl válnak,
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk, ettõl fájunk-égünk,
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk,
Ettõl szorul a kezünk ökölbe,
Ettõl sír a gyermek anyaölben,

Fenyõmadár behavazott fákon,
Száraz haraszt téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme,
Minden süvít:
MI NEM NYUGSZUNK BELE!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Versailles-ig lobogjon üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje,
NEM NYUGSZUNK BELE!
NEM NYUGSZUNK BELE!