....Az öregek, mondom, éppen vacsoránál ültek, az öreg utcai lámpás meg a karosszékben, a kályha mellett melengette tagjait. Különösen érezte magát, sehogy sem találta helyét az új világban, ahová cseppent. De amikor az öreg silbak ránézett, és emlegetni kezdte azokat az időket, amikor ők ketten együtt szolgáltak; esőkről, ködökről beszélt meg rövid nyári éjszakákról, förgeteges téli éjjelekről, s ahogy eltűnődött emlékein, az öreg lámpás is otthonosabban érezte magát. Tisztán látott maga előtt mindent, sorra elvonult előtte, amit valaha átélt; bizony szép ajándékot kapott a széltől.
Az öregek dolgos, szorgalmas emberek voltak, sohasem hevert ölben a kezük, de a vasárnapjaik békés pihenéssel teltek. Az öreg silbak elővett egy-egy régi könyvet, a legtöbbször valami útleírást, s Afrikáról olvasott az öregasszonynak, a roppant őserdőkről meg az elefántokról, amelyek ott vadon csatangolnak. Az asszony figyelmesen hallgatta, s tekintete a cserép elefántokra tévedt, két parányi kertjére.
- Mintha látnám! - sóhajtott föl néha. És a lámpás szívből kívánta, bárcsak viaszgyertya égne benne, s az öreg házaspár is olyan tisztán láthatná, mint ő, az égbe szökő sudár fákat, az összefonódó indákat, a pőrén szaladgáló szerecseneket, meg a vadul vágtató elefántcsordákat, amelyek mázsás talpukkal legázolják a nádat, a bokrokat, és keményre döngölik a földet.
"Hiábavaló ez a tehetségem, ha nem ég bennem viaszgyertya, nem adhatom át nekik! - sóhajtotta magában. - Itt csak olaj meg faggyúgyertya van a háznál, az pedig nem elég!"
Egy nap néhány igazi viaszgyertyacsonk került az öreg silbak házába. A nagyobb darabokat meggyújtották, a kisebbekkel a cérnáját viaszozta be az öregasszony, hogy tartósabb legyen. Most hát viaszgyertya is volt a háznál, csakhogy az öregeknek nem jutott eszükbe, hogy a lámpába is tegyenek egy darabkát.
- Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire! - emésztődött az utcai lámpás. - Magamban kell tartanom, nem oszthatom meg másokkal! Ezek a kedves öregek nem is tudják, hogy a meszelt falat virágmintás, gyönyörű tapétává változtathatom, zöldellő erdőket varázsolhatok elébük, vagy akármit, amit csak akarok. Ó, ha tudnátok.
Máskülönben nem lehetett oka panaszra: az öregasszony tisztán tartotta, fényesre súrolta, s a kis szoba legszembetűnőbb sarkába helyezte el. Persze aki látta, azt mondta róla, hogy ócska lom, de hát az öregek nem törődtek vele, mert a lámpás nagyon a szívükhöz nőtt. Végre egy napon - születésnapja volt az öreg silbaknak - az asszony odatipegett a lámpáshoz, és mosolyogva mondta:
- Ezen az ünnepen veled világítok! - Az öreg lámpa megcsikordult nagy örömében, mert azt gondolta: "Végre észbe kaptatok!" - De keservesen csalódott, mert nem viaszgyertyát kapott, csak olajat. Azért égett, persze, egész este, de azon töprenkedett, hogy a csillagok ajándéka, a legszebb ajándék, holt kincs marad.
Aznap éjjel azt álmodta, hogy az öreg házaspár meghalt, s őt a vasöntőbe vitték beolvasztani. Úgy félt álmában is, mint szolgálata utolsó estéjén a polgármestertől meg a városatyáktól. De azért nem rozsdásodott meg, és nem omlott porrá - pedig megtehette volna, hiszen a vízcsepp ezzel ajándékozta meg -, hanem nagy bátran belépett az olvasztókemencébe. Onnan kikerülve megint lámpa lett belőle, szép mívű asztali lámpa, amilyenbe fehér viaszgyertya kívánkozik. A lámpa angyalt ábrázolt, aki virágcsokrot tartott a kezében; a csokor közepébe, gyertyatartó volt rejtve, oda kerül majd a viaszgyertya. A lámpa egy zöld íróasztalon kapott helyet, egy barátságos szobában; a polcokon rengeteg könyv sorakozott, a falakon szép festmények függtek. Költő szobájába került a lámpa, s megelevenített a költő körül mindent, amit az leírt vagy elgondolt. Összeboruló lombú erdővé változtatta a szobát, vagy napsütötte rétté, ahol gólyák lépdeltek méltóságosan; viharos tengerré vagy tengeren hánykódó hajóvá.
"Milyen különös tehetség lakozik bennem! - tűnődött el a lámpa az álmán, amikor fölébredt. - Most szinte vágyom rá, hogy beolvasszanak és újjáöntsenek. Különben, most már kitartok a két öreg mellett, mert ők nem a tehetségemért, hanem magamért szeretnek. Úgy bántak velem, mint édes gyermekükkel, tisztán tartottak, olajjal tápláltak; jobb dolgom volt náluk, mint a két elefántnak, pedig azok távolabbról szakadt vendégek s előkelőbbek is!"
És nyugalom szállta meg a lelkét; attól fogva bölcs békességben élt az öreg silbak házában, s meg is érdemelte a nyugalmat, hiszen olyan derék lámpa volt egész életében!
|