View Single Post
  #9  
Old 02-13-2007, 19:21
Cece Cece is offline
Member
 
Join Date: Feb 2006
Location: Vajdaság
Posts: 855
Activity: 0%
Longevity: 99%
Default Az öreg utcai lámpás

Hallottad-e már az öreg utcai lámpás történetét? Igaz, nem éppen vidám história, de azért egyszer végighallgathatod.
Volt egyszer egy jóravaló, öreg utcai lámpás, aki esztendők hosszú során át becsületesen ellátta hivatását, s akit végül nyugalomba akartak küldeni. Szolgálatának utolsó estéjét töltötte az oszlopon, utoljára vetette fénykörét az utcára; úgy érezte magát, mint egy megöregedett táncosnő, aki búcsúfellépésén táncol, s tudja, hogy másnap már kis padlásszobájában tölti az estét. A lámpás nagyon félt a másnaptól; tudta, hogy meg kell jelennie - életében először a városházán, ahol a polgármester meg a várostyák eldöntik majd, alkalmas-e további szolgálatra, vagy sem. Ők ítélnek majd a sorsa fölött: külvárosba küldik-e, ahol tovább világíthat, vagy vidékre helyezik valamelyik gyárba; az is lehet, hogy egyenest a vasöntőbe irányítják, ahol majd beolvasztják; igaz, hogy így újjászületne, s valamilyen alakban tovább élhetne, mégis félt tőle, mert nem tudta: vajon új alakjában emlékszik-e majd előbbi életére, szép hivatására.
Akár így lesz, akár úgy, annyi bizonyos, hogy el kell válnia az utcai silbaktól meg a feleségétől, akik őt valóságos családtagnak tekintették. A lámpás ugyanakkor kezdte a szolgálatot, mint a silbak. Az asszony rátarti menyecske volt akkoriban, csak este vetett egy-egy rövid pillantást a lámpára arramenőben, nappal észre se vette. De az utóbbi esztendőkben, amikor már mindhárman hajlott korúak lettek, a silbak felesége egyre többet törődött vele: gyakran megtisztogatta, és olajat töltött bele. Becsületes emberek voltak, nem csalták meg a lámpást egy csepp olajjal sem.
Ez volt, mondom, az öreg utcai lámpás utolsó estéje szolgálati helyén másnap a városházán kell jelentkeznie. Ez a két gondolat nyugtalanította, nem csoda, hogy azon az estén reszketett a lángja szegénynek. Aztán meglepte az emlékezés: sok mindent látott életében, sok mindenre fényt vetett; talán még a polgármesternél meg a városatyáknál is többet tapasztalt, de ezt nem hangoztatta, mert szegény öreg lámpás volt, s nem akart megbántani senkit, főképp nem a fölötteseit. Egyszerre megszállták az emlékek, s azt gondolta közben "Talán egyszer majd rám is emlékezik valaki. Én nem felejtem el soha, amit hosszú életemben láttam. Emlékszem egy ifjúra, aki egyszer, sok-sok esztendővel ezelőtt, elsétált alattam. Aranyszegélyes, rózsaszínű levélke volt a kezében, finom kis levél, finom betűkkel teleírva - hajadon írta, azt láttam rajta. Az ifjú kétszer is elolvasta, aztán megcsókolta a levelet, s föltekintett rám. Sohasem felejtem el a szemét, azt mondta a tekintete: "Én vagyok a legboldogabb a földkerekségen!" Megosztotta velem a titkát, bizony, nem tudja más, csak mi ketten, hogy mi volt abban a levélben, a rózsaszínű, finom kis levélben. Emlékszem egy másik szempárra is - milyen összevissza kalandoznak az ember gondolatai! "Egy szép, fiatal asszonyt temettek egyszer, erre vonult el a temetési menet. Amikor elhaladt, egy férfi megállt alattam, nekidőlt az oszlopomnak, és tenyerébe temette az arcát. Aztán fölnézett rám - sohasem felejtem el a tekintetét!"
Az öreg utcai lámpás, minthogy ma utoljára állott őrhelyén, eltűnődött emlékein. Az őr, akit fölváltanak, tudja, ki áll a helyére, s válthat vele néhány szót, mielőtt átadja posztját; az utcai lámpás nem tudta, ki lesz az utódja, pedig hasznos tanácsokat adhatott volna neki az esőről meg a ködről, megmondhatta volna, mennyire világítja meg a telihold a gyalogjárót, s melyik irányból fúj legtöbbször a szél.
A csatorna hídján hárman álltak; sorra bemutatkoztak az utcai lámpásnak, mert azt hitték, ő maga jelöli majd ki az utódját. Az egyik egy angolnafej volt, aki, mint tudjuk, világít a sötétben, s azt hangoztatta, hogy sok olajat takaríthatnának meg, ha vele töltenék be a hivatalt. Egy korhadt fadarab volt a másik, amely zöldes fényt áraszt a sötétben, és világítás tekintetében zsebre vágja az angolnafejet, ahogy mondta. Abban is többnek tartotta magát nála, hogy utolsó darabja volt egy faóriásnak, amely valamikor az erdő legszebb ékessége volt. A harmadik egy kis szentjánosbogár; az utcai lámpás nem is tudta, honnan termett elő, de hát ott volt, és világított, ahogy erejétől telt.
Persze a korhadt fadarab és az angolnafej égre-földre esküdözött, hogy a szentjánosbogár csak hébe-hóba világít, tehát nem alkalmas a magas hivatal betöltésére.
Az öreg utcai lámpás hamarosan letorkolta a versengőket: kijelentette, hogy egyikükből se válna jó lámpás, mert gyenge a fényük. A három pályázó tisztelettel hallgatta, de amikor megtudták, hogy az utód kérdésében nem a lámpás dönt, kárörvendve nevettek, s azt mondták, szerencse is, mert az utcai lámpás már vén salabakter, úgyse tudná okosan megválasztani az utódját.
Ebben a pillanatban fordult be a sarkon a szél. Odasuttyant a lámpáshoz, befütyült a szellőzőlyukain, és megkérdezte tőle:
- Igaz-e, hogy holnap nyugdíjba vonulsz? Akkor hát ma látlak utoljára! Fogadd tőlem búcsúajándékomat: most belefújok a koponyádba, és mától fogva nemcsak hogy tisztán emlékszel mindarra, amit életedben láttál, de olyan világos fejű is leszel, hogy mindent megértesz, és magad előtt látsz, amit elolvasnak vagy mesélnek a közeledben.
- Kincset érő ajándék! Szívből köszönöm! - mondta hálásan az utcai lámpás. - Csak nehogy az olvasztóba kerüljek! - aggódott.
- Oda még nem kerülsz, ne félj! - vigasztalta a szél. - Én most felfrissítem az emlékeidet; ha még több ilyen ajándékot kapsz, csöndes boldogságban telik majd öregkorod.
- Hacsak olvasztóba nem kerülök - nyugtalankodott a lámpás, mert mindegyre ez motoszkált a fejében. - Vagy akkor is hasznát veszem az ajándékodnak?
- Legyen eszed, öreg lámpás! - kiáltotta a szél, és már továbbiramodott volna, de abban a pillanatban kibukkant a hold a felhők közül, s a szél felkiáltott neki: - Hát kegyed mit ajándékoz a lámpásnak?
- Semmit! - felelte a hold. - Nem látja, hogy éppen fogyóban vagyok? Különben is, a lámpás nekem nem sok szolgálatot tett; én világítottam neki, s nem ő nekem! - Azzal visszabújt a felhők mögé, mert már unta a zaklatást.
Kis idő múlva egy vízcsepp hullott a lámpaüvegre; a lámpás azt hitte, az ereszről csöppent, de a vízcsepp elmondta, hogy egy felhő széléről érkezett, a felhő küldte ajándékul.
- Beléd szivárgok, s ha akarod, egy éjszaka alatt megrozsdásíthatlak, akkor aztán hamarosan elporladsz. - Hanem az öreg lámpás nem örült ennek az ajándéknak, a szél pedig valósággal megbotránkozott rajta. Teli torokból üvöltötte:
- Ki ad még ajándékot az öreg utcai lámpásnak? Ki ad még?
Akkor egy fényes hullócsillag hasította át az eget, fehér fénypászta jelezte útját.
- Hát ez mi volt? - nézett föl az angolnafej. - Azt hiszem, egy csillag hullott le. Úgy láttam, egyenest a lámpába futott. Hát ha már ilyen magas személyek is pályáznak erre a hivatalra, akkor a legokosabb hazamenni és lefeküdni! - vélekedett, s úgy is tett.
- Ez csodálatos ajándék! - ámult el az öreg lámpás. - A tündöklő csillagok, akikre még mindig áhítattal néztem, akik olyan szépen világolnak a magasban, ahogy én sohasem tudtam, bárhogy igyekeztem is - a csillagok, lám, figyelemre méltattak engem, öreg földi lámpást, s leküldték hozzám egy társukat: megajándékoztak azzal, hogy amire emlékezem, vagy amit látok, látni tudják azok is, akiket szeretek! Ezt küldték ajándékul a csillagok, érzem! S ez a legnagyobb ajándék, mert az igazi öröm az, amit megoszthatunk másokkal!
- Nemesen gondolkodol - bólintott rá a szél. - De ehhez az kell, hogy viaszgyertyát gyújtsanak benned. Mert ha nem az ég az üveged mögött, akkor senki se láthat meg a segítségeddel semmit. Erről megfeledkeztek a csillagok, mert ők azt hiszik, hogy mindenben, ami világít, legalább egy szál viaszgyertya ég. No de elfáradtam - nyújtózott a szél -, megyek és lefekszem. - El is nyugodott.
Másnap - persze, másnap este, mert a nappalt átugorhatjuk - egy kényelmes karosszékben pihent az öreg utcai lámpás. Mit gondoltok, hol? Az öreg silbak házában, aki megkérte a polgármestert és a városatyákat, hogy hűséges szolgálata jutalmául házába vihesse a másik hűséges szolgát, az utcai lámpást. Azok mosolyogtak a kérésén, de nekiadták a lámpást, így került a karosszékbe, a jó meleg kályha mellé, ahol kényelmesen kinyújtózott. Az öreg silbak éppen vacsoránál ült a feleségével; szeretettel nézegettek az utcai lámpásra - biztosan asztalhoz is ültették volna szívesen. Szegényes kis szobájuk volt kétölnyire a föld alatt, kőlépcső vezetett le a lakásukba, de odalenn jó meleg volt, rend és tisztaság volt a szoba dísze. Igaz, takaros függönyök is díszítették a kis ablakokat meg az ágyakat, a magas ablak párkányán pedig két különös formájú virágcserép állott. Hajósok hozhatták őket a messzi Indiából; elefántot ábrázoltak, de a hátuk hiányzott, ott tömték meg őket földdel. Az egyik cserépben metélőhagyma bokra zöldellt, ez volt az öreg házaspár veteményeskertje; a másikban muskátli bimbózott, ez meg a virágoskertjük volt. A falon régi óra lengette szaporán ólomingáit: tik-tak! Mindig sietett, de az öregek nem bánták, azt gondolták, jobb, ha siet, mintha késne....
Reply With Quote