[Mona]

Amikor a Nagyiéknak előadtuk Anikó tervét,éktelenűl felháborodtak.Még hogy a gyerek díszítse a fát, hát azt nem lehet!
-A karácsonyban az igazi öröm a meglepetés, és azt akarjátok elvenni attól az ártatlan csöppségtől!
Próbáltuk megmagyarázni, hogy az "ártatlan csöppség" találta ki az egészet.Végül is hiába volt minden szó,Nagyiék ragaszkodtak a meglepetéshez.Most meg Anikóhoz vándoroltunk megmagyarázni, hogy nem lesz így jó a karácsony.Azonban ő is hajthatatlan volt.Végül, hogy mindenkinek igaza legyen kieszelte a legjobb megoldást:
-Menjetek ti a Nagyiékkal sétálni, ha annyira fontos nekik a meglepetés.
Karácsony este aggódva búcsúztunk az ajtóban.
-Menjetek csak nyugodtan-mondta Anikó-,olyan meglepetés lesz, hogy csuda!
Hát nem éppen nyugodtan, elindultunk.Csak keringtünk a ház körül,Nagypapa leste az óráját meg az ablakot, és dörmögött.Az utca tele volt sétáló nagymamákkal,nagypapákkal meg unokákkal.Végül észrevettük, hogy kialudt a fény az ablakban, hazamehetünk.Az ajtóban éktelen bűz meg Anikó fogadott minket.Ancsának ragyogott a szeme:
-A süteményt a sütőben felejtettétek, de semmi baj, mert amikor füstőlni kezdett leöntöttem vizzel!
Kinyitottuk az ablakot, felmostuk a konyhát, és megállapítottuk, hogy ilyen meglepetés még tényleg soha nem ért minket karácsonykor.A Nagyi persze mondta:
-Ne vegyétek el a gyerek kedvét!Ugye kis csillagom, lesz még más meglepetés is!
-Lesz!-mondta Anikó.-Csukjátok be a szemeteket!
Becsuktuk.Ott álltunk a szobaajtó előtt becsukott szemmel és hallgatóztunk.Nyikordult a kilincs.Vártunk, Anikó megszólal:tessék,szabad!De nem szólalt meg, hanem megint nyikordult a ilincs.Aztán motoszkálás, nyögdécselés.Résnyire nyitottam a szemem.Legelőször megláttam Nagyiékat, akik résnyire nyitott szemmel figyelték Anikót.Aztán megláttam Anyát, aki résnyire nyitott szemmel figyelte őket, engem,meg Anikót.Aztán megláttam Anikót, aki háttal nekünk elkeseredetten viaskodott a zárral.Rosszat sejtettem.Még soha nem zártuk be a szobaajtót kulcsra,így nem tudhattuk, hogy rossz a zár.Tapintatosan várakoztunk.Végül elkeseredetten megszólalt:
-Nyissátok ki!
-Már kinyitottuk!-mondtuk kórusban.
-Nem a szemeteket, hanem az ajtót!-pirult mérgében Anikó.
Próbálta a Nagyi, de nem ment.Aztán próbálta Anya, de neki sem ment.Azután megpróbáltuk mi, férfiak.
-Szép kis meglepetés-dohogtam, de rámszóltak, hogy ne bántsam a gyereket, ő jót akart.Sorra odajárultunk újra és újra a kilincshez.Rázogattuk,feszegettük a makacs kulcsot,eredménytelenűl.
Végűl nem volt mit tenni, bekopogtunk a szomszédba.A szomszédék a gyertyafényben úszó karácsonyfa körül álltak, és éppen ott tartottak, hogy "kisült-e már a kalácsom".Segítettük végigénekelni.Csak a "hadd egyem meg melegében"-nél csuklott el a hangunk, eszünkbe jutott a saját, megégett kalácsunk.A dal befejeztével a szomszéd bácsi elővette a szerszámos ládáját, és átvonult hozzánk.Csavargatott, feszegetett, kalapált, és néha azt mondta:
-Na most!
Olyankor nekizúdultunk a bezárt ajtónak.Aztán újra csavargatott, feszegetett, kalapált, és megint mondta:
-Na most!
Az ötödik "na most" után egyszerre nekifutottunk, az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, mi pedig mindahányan rázuhantunk a sötétben árválkodó karácsonyfára.A fa fölborult, minden nagy recsegés-ropogással szanaszét szállt.
Amikor a szomszéd bácsi fölgyujtotta a villanyt,ott hevertünk egymás hegyén-hátán.A fekvő fa közepén Anya ült, mint egy hatalmas karácsonyfadísz.Hajában levelek,gyeryatartók,ezüstszallagok.Végignézett rajtunk,elnevette magát,aztán elkezdett énekelni: Kiskarácsony,nagykarácsony,kisült-e már a kalácsom.... Szedegettük a hajunkból a szaloncukrokat meg a törött díszeket, és vele énekeltünk.Anikóra néztem.Ő teljes erővel fújta, és egyáltalán nem sírt.
Mint egy nagylány.