[Cece]

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Tiszán innen, Dunán túl, de még az Óperenciás-tengeren is túl, a tüzes tengernek a hetvenedik szigetjén, volt egy irtózatos kis kert. Abban a kis kertben volt egy irtózatos nagy, nagy kert. Abban a nagy kertben lakott egy öregember, annak volt egyetlenegy fia, úgy hítták: Bíró János. Elhatározta az öregember, hogy nem engedi dolgozni a fiát, hanem a világ legerősebb emberévé fogja nevelni.
A fiú a sutban nevelkedett: mindig a hamuban ült, egész huszonegy éves koráig. Addig ki nem szólíthatta senki az ő ülőhelyéből. Közben nagyon szépen tudott furulyálni, úgy, hogy még máshonnan is jöttek meghallgatni. Így hát nem a világ erősének nevelték, hanem világhírű furulyásnak.
Amikor elérte a huszonegyedik évét, olyan zivatar keletkezett, hogy összedöntötte a házakat. Új házat csináltak, új háztetőt. A fiú még akkor is a sutban ült, akkor sem ment ki onnan. Az új házba olyan óriási mestergerendát tettek, hogy nyolc ember nem bírta fölemelni. János csak nevette a sutban, hogy nyolc ember, és nem bír egy darab fát a hátára fölvenni.
Az apja igen bosszús lett erre:
- Azt a kutyateremtettét, hát még nevetsz, te rongy fickó?! Elérted a huszonegyedik évet Ki a hamuból menj ki segíteni föltenni a gerendát!
János a gerendát egymaga úgy odatette a helyére, kicsi híja, hogy a fal össze nem dőlt.
Az apja erre még bosszúsabb lett.
- Na, te rongyember! Többet nem engedlek a sutban ülni! Szedd össze magad, és menj világot próbálni! Eredj szolgálni!
A fiú meg volt sértve, vette magát, összeszedelőzködött. Sütött neki az édesanyja valami kis útravalót.
Ment János, mendegélt, már igen-igen messze jutott. Beért egy városba. Abban a városban a kirakatban kókuszbábok voltak. Ezeket nézegette, micsoda gyönyörű munkák ezek, mintha csak élőlények volnának. Ő ennek a gyárában szeretne dolgozni, hogy ilyeneket csináljon. Találkozik egy öregemberrel.
- Mondja, édes öregapám, hol lehet ezeknek a báboknak a gyára?
Végignéz az ember a fiatalemberen, és azt mondja:
- Hát te kókuszbáb-gyárba szeretnél menni?
Feleli János:
- Igenis, oda.
Még egyszer végigtekint rajta, s gondolja magában az öreg: "Majd az ördögbe fogsz menni bábot csinálni."
- Oda ni, látod azt a nagy vaskaput?
- Látom - mondja János.
- No, eredj oda be, ott van.
Hát hová küldte az öreg a fiút? Egy kardgyárba. Ahogy bement János, hej, csak ámul, hogy csitteg-csattog minden, csinálják a kardokat, szuronyokat, tőröket. És azt kérdezik mindjárt, tőle:
- Mi járatban vagy, fiam?
- Munkát keresek - mondja János.
- Épp ilyen emberre van szükségünk. Szeretnél-e kardmester lenni?
Nem tudott János hová fordulni, kénytelen volt elfogadni. Azt mondja neki a kardmester:
- Jól van, kedves fiam, leszel kardmester. Három napból áll az esztendő, s egy-egy tányér pénzt kapsz egy napra. Ha beválsz munkásnak, megjavítjuk a fizetésedet!
Jánosnak mindjárt az jutott az eszébe, ha kitelik az esztendő, három tányér pénzt vihet haza az édesapjának. Mondta is: "Bizony, öregek lettek a szüleim, nagyon sokat nélkülöztek miattam nagyon megérdemlik, hogy öreg napjaikra kisegítsem őket."
Hát lett is belőle olyan kardmester, már a harmadik nap olyan kardot csinált, hogy még a kardmesternek is ő csinált kardot. A fizetésen kívül saját magának is csinálhatott egy kardot. A harmadik nap este az oldalára kötötte, hogy be tudja bizonyítani az apjának, hogy ő milyen mester. Magához vette a három tányér pénzt, elvitte haza, a szüleinek.
Amikor hazaért, a kardját felakasztotta a konyhában, s bement a szüleihez.
- Adjon isten jó napot, kedves szüleim!
Azt feleli az édesapja:
- Adjon isten neked is! Már hazajöttél? Mennyi ideig tartott a szolgálat?
- Eddig, édes jó szüleim. Azért jöttem haza, hogy amit kerestem ezidáig, maguknak adjam segítségükre!
- Hát hol szolgáltál?
- Ebben és ebben a városban; kardmester lettem.
- No, még hozzá kardmester!
- Ott van a kardom a konyhában felakasztva, az csak elég, hogy kardmester vagyok!
- Már kimegyek, megnézem, milyen kardod van.
S körülnézi az öreg a kardot. A maga idejében huszár volt. Megnézi a kardot, bizony csak csínos, takaros kard az. Kimegy vele az udvarba.
Volt ott egy tizennyolc-húsz éves körüli kiszáradt akácfatő. Megcsóválja az öreg a kardot, össze akarja vele aprítani azt az akácfatövet. Belevágja a fába, de a kard darabokra töredezett. Kapja az öreg a kardnak a hüvelyét, s megy be a fiúhoz, nagy bosszúsan:
- Milyen kardmester vagy te? Nézd meg ezt a tuskót, nem tudtam a kardoddal összevágni. Takarodj a házamtól, és tanulj ki kardmesternek, ha kardmester akarsz lenni!
A fiú nagyon elszomorodott. Elköszönt a szüleitől, és ment vissza a városba, hogy még egy kardot csináltasson magának. Amint megy, a félúton egy rettenetes nagy erdőn kellett keresztülmennie. Utjába kerül ott egy tiszta-világtalan vadnyúl.
- Hallod-e, Bíró János - mondja neki a nyúl -, annak az erdőnek a másik szélén van egy forrás. Ha engem abba a forrásba háromszor belemerítesz, látni fogok. És adok neked egy olyan darab acélt, ha kardot fogsz csinálni, s azt beleteszed - ne félj, nem töri el többé az édesapád!
Felemeli a kis nyulat János, és viszi a forráshoz. Belemártja a forrásba, s kérdezi a nyúltól:
- Látsz-e már?
Azt mondja a nyúl:
- Mintha szitán néznék keresztül!
Nagyon feltűnt Jánosnak, hogy egy vadnyúl így beszélni tud vele. Beledugja a forrásba másodszor is.
- Na, látsz-e már?
- Most már még a vashegyen is keresztüllátok!
Akkor kapja a nyulat, még egyszer beledugja a forrásba.
- Na, hogy még jobban láss!
- Na, kedves Bíró János - mondja a kis nyúl -, amiért ezt megtetted velem, nesze, itt van ez a kis darabka acél. Elmégy a kardműhelybe. Ott igen várnak már rád. De szegődd ki, hogy magadnak is csinálhass egy kardot. Ezt a kis acélt tedd bele a kardba. Tedd bele, ne félj. Nemcsak édesapád nem töri el többször, de ha valahol bajod van, a világnak akármelyik részén, fújj rá erre a kardra annyiszor, ahányszor vízbe mártottál. És én segítségedre leszek.
Még el is nevette magát a fiú: milyen segítségről is lehet szó, ahol egy ilyen hitvány kis állat akar segíteni? Elköszönt a kis nyúltól, s ment a kardműhelybe.
Amikor belépett, megéljenezték, nemhogy föl ne fogadták volna. Most is három napból állott az esztendő, s minden napra három tányér pénzt kapott. Kiszegődte, hogy még egy kardot csinálhasson magának. Szívesen megengedték neki. Gondolta a kardmester, ha tízet csinálsz magadnak, az se baj, csak csináld meg azt a dolgodat, mi szükséges.
Úgy is történt. János kitöltötte az esztendőt, megkapta a kilenc tányér pénzt, és csinált egy kardot. Amikor készen lett a kard, úgy belevágódott a hüvelybe, olyan szikrát vetett, hogy az egész műhely megvilágosodott. János az oldalára akasztotta, és megindult hazafelé.
Egy kicsit büszke volt, az igaz, hogy micsoda kardmester lett őbelőle! Akkor a kard kiugrott a hüvelyéből, és úgy sétálta körül, mintha arra vigyázna, nehogy valaki az ő gazdájához hozzáérhessen. Ment János keresztül az erdőn. Közel ment minden vastag fához, kardját forgatva, mintha a fa útjában volna. A kardja egymás után metszette ki azokat az irtózatos vastag fákat.
Ahogy hazaért, a kardját megint felakasztotta a konyhában. Bevitte a szüleinek a kilenc tányér pénzt.
- Adjon isten jó napot, kedves jó szüleim! Most már kilenc tányér pénzt kaptam egy évre, hazahoztam maguknak, segítségükre!
- Jól van, tedd le a pénzt! Hol a kardod?
- Odakünn van a konyhában, fölakasztva.
- Megyek, megnézem, milyen kardmester vagy.
Megfogta az öreg a kardot. Nézegeti: bizony gyönyörű szabású, tetszetős egy kard. Kimegy vele az udvarra, megforgatja. Szép nagy gyümölcsfái voltak a kertben. Mielőtt belevágná a tőkébe, azokat kezdi metszegetni. Kettőt se suhint, és szalad be nagy ijedten a fiához:
- Gyere ki, kedves fiam, mert a kardod minden fámat kivagdalja!
De mire az öreg bement, a kard is belevágódott a hüvelyébe. Olyan szikrát vetett, hogy az egész konyha tele lett szikrával.
Akkor mondja az öreg a fiának:
- Látom, kedves egy fiam, most már kardmester vagy. Ezzel a kardoddal már elmehetsz világot próbálni. De nagyon vigyázz magadra, és arra kérlek, ne feledkezz meg rólam sem.
- Ne féljenek, kedves jó szüleim, a legelső pénzem vagy keresetem hazahozom, kisegíteni magukat, úgy, mint maguk segítettek engem.
Édesanyja útravalót készített neki. János elbúcsúzott tőlük. Oldalára kötötte a kardot, és ment hetedhét ország ellen. Még azon is túl.
Ahogy megy, ott áll az útszélen egy nyalka juhászlegény. János köszön neki:
- Adjon isten, juhász pajtás!
- Adjon az isten neked is, ismeretlen pajtás.
- Mi vagy te itten?
- Én vagyok a királynak a juhásza. És te mi vagy?
- Én meg vagyok a világnak a vándora.
- De tetszik nekem az a szó, amit mostan szóltál! - mondja a juhász.
- Nekem meg az tetszik, az a ruha, ami rajtad van!
Szép fehér, lobogós ingujja volt a juhásznak, bő gatyája, piros lajbija, sarkantyús csizmája.
- Hát azt mondom, vándor pajtás, cseréljünk hivatalt. Te legyél juhász, én pediglen leszek vándorlegény.
- Jó! Vetkőzzünk le!
Megcserélték a ruhát. Elmondta a juhászfiú, mi a teendője, hova kell hajtani a juhot este, és kik fogják várni. Egyszóval mindent elsorolt neki, amit tennie kell.
A juhászlegény ekkor felöltözködött a vándorlegény ruhájába, a vándorlegény meg magára szedte a szép bő ruhát. Addig is nagyon szép volt Bíró János, de most párját kellett keresni szépségére, derékségére és bátorságára. Elköszöntek egymástól.
Igen, de a kardot nem adta oda a vándorlegény. "Így ni! Kardos juhász leszek!" - gondolta. A vándor ment az úton tovább, a juhász pedig töltötte kedvét a juhok között. Volt a juhok közt egy szamár is, ez a juhászlegényé volt. A vándorlegény, mikor elhaladt az útkanyaron, futásnak eredt, hogy vissza ne tudja kiabálni a juhászlegény... --->