[Csokibácsi]

Biztosan sokan olvastatok már jóféle népmeséket.
Van egy pont, eléggé a végük fele, mikor jön az a bizonyos obligát mesevégi "és boldogan éltek, amíg meg nem haltak", a királylány feleségül megy a legsnájdigabb paraszthoz, aki rafkós, ki van gyúrva, meg nem mellékesen neki van a legnagyobb és leghangosabb traktorja széles a vidéken. No és persze a fele királyság, amit nem a nyuszi tojt, de mégis az ölébe pottyant. Innentől már a tuti van, meg a kánaán.
Már visszataszítóan idilli.
Lassításban rohannak a puha fövenyen, a királylány haja gyönyörűen lobog a szélben és a parasztlegény pörköltszaftos bajsza ragyog a tengerbe hanyatló aranyló nap fényében. Ülnek fent a sziklán, átölelik egymást és a horizonton már csak a hihetetlenül vörös felhők látszanak.
Amikor nevetnek (lassítva van ez is), látszik, hogy tökéletes a fogsoruk.
Erre bizony már a sokat látott Pista bá (nyugalmazott felémrángató-kezelő) is csak annyit tud a bajsza alatt dörmögni: Hmm.

Ezért arra nyomom a tutit.