- Ejnye, imilyen-amolyan teremtette, hát téged cipeltelek én?!
- Hát, pajtás - felelt Mohácsi -, tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy mire akadtam, otthagysz, mint Szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak gondoltam így.
Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább. Kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.
- Egyebet nem, pajtás, mint diribdarab csontot, egeret, békát. - Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták, aztán elkezdtek tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni. Hát arra határoztak, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak. Ha nem csordul, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon az úton, amelyik legjártabb volt, s mentek, azt se tudták, hova. Amint így mendegéltek, előtaláltak egy kocsmát; ez a kocsma egészen körül volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott, de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül, megkérdezte a kocsmárostól:
- Ugyan, nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? Mi bűnt követhettek azok el? Sok országot-világot bejártam, de ilyet nem láttam még sehol.
- Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt a mi királyunknak egy olyan gyűrűje, abban olyan kő volt, hogy ha a király befelé fordította, meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész világ. Ez a gyűrű a minapában elveszett, senki se tudja, hol van, a király kihirdette az egész világon, hogy aki gyűrűjét meg tudja mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi, mint egy kiskirály, de aki bizonyost nem tud mondani, hozzá se fogjon, mert ha igazat nem mond, felkötteti. Ezek itt mind jövendőmondók voltak, de egyik se tudott igazat mondani, hát biz őkegyelmöket felhúzták.
Dongónak se kellett egyéb, amint ezt meghallotta.
- Én is jövendőmondó vagyok - mondja a kocsmárosnak -, jelentsen meg a felséges királynál.
A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy: "Majd téged is felakasztanak!", nem használt semmit, annál jobban erősítette, hogy ő is jövendőmondó.
A kocsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hírt adni, ki s mi van nála. A király, amint ez értésére esett, mindjárt négylovas hintót küldött a kocsmároshoz. Dongó abba beleült, a kocsmárosnak pedig megparancsolta, hogy míg ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, amit parancsol. Jól is hozzáfogott Mohácsi, egész nap mindig evett-ivott, vagy kellett, vagy se; de mégis fúrta az oldalát, mi lesz hát a Dongó sorja. Azért is, hogy nagyon összeszoktak már, de még inkább azért, mert nem volt egy árva sustákja se, az adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja, hogy hozzák Dongót, elszökik. Míg Mohácsi így töprenkedett, addig Dongónak is jól ment dolga.
Amint Dongó bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott iránta. Adtak neki egy külön szobát, oda Dongó bezárkózott. Amint így magában volt, elővett egy kalendáriumot, amit még a kocsmából lopott el, azt kinyitotta. De olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni hol a fehér papírosra, hol a fekete betűkre, hol meg a veres cifraságra, s mondogatta nagy felszóval:
- Ez fehér, ez fekete, ez veres; ez fehér, ez fekete, ez veres.
Váltig hallgatódzott kívülről mindenki, vajon mit beszélhet a jövendőmondó, de nem jól tudták kivenni. Legjobban fülelt három inasa a királynak, akik a gyűrűt ellopták, de azok se tudtak semmire menni. Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a harmadikat Vörösnek hívták.
Ekkor Dongó bement a királyhoz, kért tőle háromnapi várakozás- és szabadságidőt, hogy annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a drágalátos aranygyűrű. A király szíves örömest adott volna hatot is, csak hogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját.
Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy hívja ebédelni. Amint benyitotta az ajtót, éppen akkor mondta Dongó, hogy: "Ez fehér." Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy az ő nevét mondta. De azért csak összeszedte magát, s elmondta, hogy mért jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt mondta rá:
- No, hála Istennek, elértem már egyet. - Ő az ebédet értette, de az inas ezt is magára vette. Már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó mindent tud. Szaladt nagy ijedten a cimboráihoz; tanakodtak, mitévők legyenek.
- Legjobb volna kiegyezni vele - mondja az egyik -, mert ha megmondja a királynak, hogy mi voltunk, mind a hármunkat felhúzat.
- Várjunk még egy napot - mondja a másik -, hátha nem is miránk értette.
Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hívja a jövendőmondót ebédelni. Amint bement a szobába, éppen akkor mondta Dongó, hogy: "Ez fekete."
A szegény inas majd sóbálvánnyá változott, annyira megijedt, mikor a nevét hallotta, de csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó:
- No, hála Istennek, elértem már a másodikat is.
Az inas, amint ezt meghallotta, alig tudott kitántorogni a szobából. Mindjárt elhatározták, hogy odaadják a gyűrűt a jövendőmondónak, s lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd után. Dongó akkor is olvasta a kalendáriumból nagy bölcs pofával: "Ez fehér, ez fekete, ez veres."
- Már, jövendőmondó uram - kezdte el az első inas -, látjuk, hogy abból a könyvből megtudta, hogy mi loptuk el a gyűrűt. Most hát azért jöttünk, hogy a gyűrűt átadjuk jövendőmondó uramnak. Azonfelül meg is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál.
Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott volna. Kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól megfizetnek. Azok megadták, amit kért.
Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól:
- No, jövendőmondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a gyűrűmről?
- Tudok bizony, felséges király. De még most nem mondhatom meg, mert nem telt el a kitűzött idő; még egy éjszaka hátravan, ha most idő előtt elmondanám, elveszteném minden tudományomat, de holnap reggel, mikor felkel felséged, mindent megmondok.
Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába. Ott addig törte az eszét, míg kitalálta, mit csináljon a gyűrűvel. Volt a királynak egy igen kedves pávája, még fiók korában kapta, maga nevelte fel, mindennap maga etette a tenyeréből, nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó, hogy ez mindig a király körül járkál, feltette magában, hogy akárhogy, mint, ezzel eteti meg a gyűrűt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az udvaron; Dongó szépszerivel magához édesgette, elkezdett neki kenyérdarabokat hányni, egyszer aztán egybe belecsinálta a gyűrűt, azt vetette oda neki; a páva azt is megette. --->
|