[Mona]

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón.Ott ült a fa alat, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott.Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott;ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.
-Valaki meghalt!-mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen aki jó volt hozzá, s aki már régen meghalt, egyszer azt mondta " Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé"
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte.A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
-Nagyanyó!-kiáltott föl a kislány,-Nagyanyó, vigyél magadda! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltünsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt , nagyanyó! És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős.Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele;magasra,igen magasra, ahol nincs hideg, éhség,félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben:kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufáskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
-Melegedni akart szegényke-mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.