[Mona]

A róka megvonta volna a vállát, ha lett volna neki, de így csak a fejét csóválta. Más lehetőség nem lévén, utánuk kullogott ő is. A város nem volt éppen közel. Sötét este lett, mire elértek az első házakhoz. Hang nélkül suhantak a néptelen utcákon, reménykedve abban, hogy nem tartóztatja fel őket senki. A kutya elég nyugodt volt, mert ismerte a terepet, de a róka mindig összerezzent, amikor elhajtott mellettük egy autó. A seregély és a tündér magasabban repültek, mint ameddig a kíváncsi szemek ellátnak, a tücsök pedig újfent elszenderedett. Éjfél előtt nem sokkal értek el egy terméskőből épített házhoz. Falait sűrűn benőtte a borostyán. Egyik szobában sem égett már a villany.
– Sietnünk kell – suttogta a tündér. – Ha harangoznak, akkor indulnom kell.
A seregély berepült a kéményen, és kinyitotta nekik az ajtót. A kislány a padlásszobában feküdt. Ébren volt még, hófehér arcocskájáról csurgott a veríték, és a plafont nézte mereven. A kutya és a róka letelepedtek az ágy két oldalára, a seregély a csillárra, a tündér pedig a párnára. Szárnyaival simogatni kezdte forró homlokát. A kislány meglátta a seregélyt, és védekezőn maga elé emelte kezeit.
– Ronda varjú, mit akarsz tőlem? – kérdezte reszketve.
– Ő nem varjú – felelt a tündér. – Nézd csak, kedves, ajándékot hozott neked.
A seregély kinyitotta a csőrét, és valami megcsillant a kislány ujjai közt. A kristály egy darabja volt.
– Ki vagy te?
– Tündér vagyok, és most egy mesét mondunk neked a barátaimmal. Azt a szép madarat seregélynek hívják. Az ágyad mellett a kutya és a róka vigyáznak rád, és jött még velünk egy jókedvű tücsök is.
– Én nem láttam semmiféle tücsköt – mondta a róka.
A kutya megrázta magát, és az álomszuszék pont az ágy közepére repült. Felugrott, és elkezdett ciripelni a tündérnek, mivel először őt vette észre.
– Kedves tücsök, megérkeztünk – figyelmeztette a tündér.
– Elnézést… khm… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy madárka. Felébredt egy reggel és…
– Milyen madárka? – kérdezte bágyadtan a kislány. Megigazította a párnát a feje alatt, és félig felült. Okos szemeivel végigmérte a látogatóit.
– Tudod, amolyan kis színes, amiből mindenhol láthatsz bármennyit.
– Tyúk? – kérdezte a róka.
– Biztos, hogy nem tyúk. A tyúk nem tud énekelni.
– Talán csalogány – mondta álmodozva a tündér. – Az egyik egy csodálatos dalt énekelt nekem egyszer.
– Én nem akarlak belezavarni – szólt közbe a kutya –, de ha a madarad reggel megissza a harmatot, délben megebédel, és este lefekszik aludni, az bármi lehet, csak mese nem. Ha ébren maradtál volna, lett volna időd kitalálni valami jobbat.
A seregély nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert tele volt a csőre. Néha egy-egy szilánkot ejtett az ágyra, felülről már úgy nézett ki, mint a csillagos éj.
– Mi legyen akkor? – kérdezte a tücsök – Ha tudsz jobbat akkor…
Az utolsó darab kristály hullott az ágyra, és ekkor felragyogott a tündér szeme. Átölelte a kislány nyakát, közel hajolt a füléhez, és elkezdett mesélni valamit nagyon halkan. A többiek nem is értették minden szavát.
– …egy szeleburdi kis tündér… a pillangóval… ezer darabra tört szét… akkor a seregély… az emberek meséit… egy fűszál alatt… mondta a róka…
A kislány elmosolyodott, majd kacagni kezdett. Nevetett egészen a mese végéig. Akkor több dolog is történt egyszerre: éjfelet harangoztak, és felragyogott az ágyon szétszórt összes kis kristály. A tiszta ég kék színe töltötte be a szobát, melegség és nyugalom hullámai borították el őket. A kislány felkelt az ágyból, megfogta a tündér kezét, és útnak indultak.
De ezt már csak ők ketten láthatták.