[Mona]

– Ejha! – gondolta magában a legény. – Ilyet sem látni minden nap – majd hangosan hozzátette:
– Hát téged meg honnan szalajtottak?
– Vártalak már – felelte a leány szemeit lesütve. – Gyere most, hadd mutassam meg, amit látni akarsz.
Kimentek a házból, és elindultak egy keskeny ösvényen. A lány belékarolt, és mesélni kezdett:
– Ez a hely, ahol most vagyunk, igazából nem létezik. Láthatatlanul lebeg a semmi és a valami közt, de neked megmutatja magát, mert elmerészkedtél idáig. Olyan, mint az a vékony sáv, az álom és ébredés közt, ahol a csodák történnek. Elvezetlek a világ végére, de csak egy pillantást vehetsz reá, mert ha sokáig nézed, magába szippantja a lelked – ekkor elértek egy patak partjára, amin íves fahíd vezetett át. – Innen magadnak kell menned, de adok egy csókot, hogy visszatalálj.
Megcsókolta a legényt, aki fejébe húzta kalapját, megpödörte bajszát, és szó nélkül útnak eredt. Az ösvény folytatódott még egy darabig, majd embernyi kőfal állta el az útját. Felkapaszkodott, és átnézett a túloldalra.
Amit látott, az a legsötétebb éjszaka volt. Spirál alakban hullott bele a világból kiszüremlő fény, és minél többet szívott magába, annál nagyobb és feketébb lett. Úgy érezte, feje tetejére állt minden, és ő függ a semmi közepén. Belekapaszkodott egy kósza fénysugárba, ami rögtön húzni kezdte maga után, hogy együtt oldódjanak fel a semmiben, de akkor valami elkezdte égetni az arcát. Ahogy odakapott, elvesztette az egyensúlyát, és visszazuhant a földre.
– Hű, az anyád keservit! – kiáltotta, majd leporolta a ruháját, és visszament a lányhoz.
– Láttad, amit látnod kellett? – kérdezte az.
– Láttam biza, hogy vakultam volna meg! Mekkora ez a föld?
– Éppen akkora, hogy ketten elférünk rajta. Maradj velem, és soha nem ér el a tél hidege.
– Hírt kell vinnem a királynak. Ha megkapom a koronát, visszajövök érted, és házamba vezetlek.
– Nem teheted, mert itt az idő sokkal gyorsabban múlik, mint odafent. Akkor születtem, amikor elkezdtél mászni lefelé. Testem bimbózni kezdett, mikor elszakadt a köteled, és épp eladósorba kerültem, ahogy téged magába fogadott a folyó. Ha most felkúszol a sziklákon, még a felhőkig sem fogsz érni, mire én ráncos öregasszony leszek, és nem látod meg a peremet, csak miután hideg testem porrá omlott – ám smaragdszín könnyei sem indították meg a legényt.
– Hazug és gyönyörű teremtés vagy! – mondta nevetve.
– Kettőt sem fogsz pislogni, mire visszatérek.
– Nem lesz hova visszatérned, mert ez a föld is elenyészik. Te vagy az első, te vagy az egyetlen, aki láthatta. Az utánad következők abba a feketeségbe fognak zuhanni, amit magad is láthattál. Mondtam, hogy ez a hely nem létezik, ha mégis, akkor csak most és csak egyszer.
A legény megvonta a vállát, és elindult. Hamar meglelte a sziklát, és kötele nem lévén, mászni kezdte a csupasz falat. Három napba tellett, mire elérte a felhők alját. Visszanézett onnan a talpalatnyira zsugorodott földre, és egy töpörödött alakot látott. Még ki lehetett venni, ahogy hosszú fehér haját cibálja a szél. Elszorult a torka, ahogy megértette az igazságot, de kúszott tovább. A hideg ködpára elmosta könnyeit, és a kibukkanó nap keményre szárította arcvonásait.
Erejének végére járt, mire felért. Éljenző tömeg fogadta, és erős kezek segítették át a peremen. Megmosdatták, takaros ruhákba öltöztették, és betámogatták a trónterembe.
– Visszatértél, édes fiam! – örvendezett a király. – Gyere, súgd fülembe akkor, amit láttál.
– Amit láttam, azt nem merem súgni, csak kiáltani szerte a világba – felelt a legény. – A felhők alatt a halálnak országa van. Soha ne merészkedjen senki oda, mert én voltam az egyetlen, aki még visszatérhetett.
– A hír, mit hoztál, nem boldogít, de megnyugtatja lelkem. Vedd hát jutalmad.
A király intésére egy lefátyolozott leányt kísért be két udvarhölgy. A legény odalépett hozzá, és elvonta arcáról a vékony szövetet. Zöld szemeket látott, amiket rögtön felismert.
– Te vagy az! – kiáltotta, és karjaiba zárta a leányt.
Hogy valóban azt látta-e, amire vágyott, vagy csak a téboly varázsolta elé a leány arcát, azt mi már sohasem fogjuk megtudni.