[Mona]

A lány a világ végén

Volt egyszer egy király, akinek királysága a világ végével volt határos. Búslakodott is sokat emiatt, hiszen míg más országok rendes népekkel tudnak háborúzni, ő csak a szakadék mélyén kavargó ködbe hajigálhatott kavicsokat.
Sokat üldögélt a szédítő peremen, és nézte alant a fehér gomolygást.
– Ha valóban ez a hely lenne a legutolsó a földön – gondolta magában –, akkor mi tartja helyükön ezeket a sziklákat? Mit takar a köd, és miért van egyáltalán köd, ahol nem lenne szabad már semminek sem lennie?
Gondolkozott hetekig, hónapokig. Már tövig rágta a körmeit, már hideg borogatással kellett hűsíteni izzó halántékát, de nem találta a megoldást. Kidoboltatta hát, szerte az országban, hogy annak adja leánya kezét és ami még ezzel jár, aki fel tudja deríteni az ismeretlent, aki bizonyossággal tud szolgálni számára.
Jöttek is messzi földről mindenféle népek. Páncélos lovagok, nemesi családok másodszülöttei, jöttek kereskedők, vándorkomédiások és szélhámosok is, de ahogy lenéztek a mélybe, mindnek elment a kedve az uralkodástól.
Volt egy legény, legszegényebb a földönfutók közt. Meghallotta ő is a hívást, rágyújtott egyből gyökérpipájára, majd megpödörte a bajszát:
– Nincs házam, nincs anyám, nincs szeretőm. Ha kudarcot vallok, legfeljebb nyomorult életem vész kárba, ha belekapaszkodom egy angyal lábaiba, akkor még az se! – teleszedte tarisznyáját útmenti sóskával, majd nekiveselkedett, és meg sem állt a királyi udvarig. Az őrök először nem akarták beengedni a trónterembe.
– Tenéked lenne annyi bátorságod, mint senki másnak? – kérdezték. – Te kelnél át a sűrű felhőkön? Hordd el magad, vagy miszlikbe aprítalak, és a kutyák elé szórom csontjaid!
– Nem úgy van az, jó uram! – húzta ki magát a legény – Vesd le díszes ruháid, és támaszd bárdod a terem sarkába. Akkor majd meglátjuk, hogy ki az emberebb!
Na, erre már nem volt mit felelni. Tárult az ajtó, és beléphetett a díszes terembe, ahol térdre borult.
– Uram, királyom! Életem, halálom…
– A lényeget mondjad, fiam – szakította félbe a király –, mert nincs időnk a maflákra. Honnan merítetted a bátorságot, hogy színem elé járulj?
– Szedje össze nékem az összes ártatlan leányt az országban, olyan kötelet fonatok a hajukból, amilyet nem látott még a világ! Egyik végét a legvénebb diófához kötözöm, a másikon pedig leereszkedem a szakadékba. Ha visszatértem, uram fülébe súgom, amit odalent láttam.
– Azt mondod? – kérdezte csodálkozva a király.
– Azt hát! – felelte a legény, és már nyújtotta volna a kezét parolára, de elszégyellte magát, és csak a bajuszát pödörte meg újfent.
Egybeterelték hát az összes szüzet, és kopaszra nyírták mind. Hét napon és éjjelen keresztül fonták az asszonyok a kötelet, amit huszonhét ökör vonszolt a világ peremére. Oda is kötözték az egyik végét a legvénebb diófához kilencszeres csomóval, a másikat pedig lebocsátották a mélybe.
Jól megrángatta a legény a kötelet, oszt’ elkezdett ereszkedni lefelé. Ereszkedett, míg erejéből futotta. Talált akkor egy kis párkányt, ahol megpihenhetett. Vacsorára csak fonnyadt sóska jutott, de megette jó étvággyal, és már csukódtak is le szemei.
Másnap elért a köd határához. Felnézett a magasba, és hangyáknak tűntek mind a kíváncsiskodók, kik szemükkel kísérték útján. Körbevette őt a fehérség, hideg és sikamlós lett a levegő. Nem látott az orra hegyéig sem. Mászott csak, rendületlenül mászott egészen, amíg el nem szakadt a kötél. Hogy, hogynem, az egyik leány, kinek beléfonták a haját, nem volt annyira ártatlan, mint ahogy az anyja tudta. Nem is volt képes megtartani a legényt, szétfoszlott a kezében, ahogy a kötélnek ahhoz a részéhez ért.
– Kitől búcsúzzam most? – gondolkozott zuhanás közben. – Nincs házam, nincs anyám, nincs szeretőm. Búcsúzom akkor a napfénytől, búcsúzom attól a bűnös leánytól, ki a vesztemet okozta.
Épp itt tartott a búcsúzkodással, amikor egy zöld szalagot látott meg maga alatt. Folyó volt az, ő pedig hangos csobbanással elmerült benne, és lesüllyedt egészen a fenekéig. Ott zöld halak vették körül, nekifeszültek a hátukkal, felszínre tolták, majd kilökték őt a partra. Ott megjelent egy zöld szemű macska, és intett, hogy kövesse. Zöld erdőkön és zöld mezőkön át vezette egy házikóig. Belépett a zöld kapun, és meglátott egy zöld szemű leányt.
Ha még csak a szeme lett volna zöld!
Ahogy félénken elmosolyodott az a leány, szemeinek fénye beragyogta a szobát, és a kert virágai elfordították arcukat a naptól. Az ablak köré gyűltek mind, hogy fürödjenek az ő fényében.