Milano Ospedale Psychiartria – Pirlo tényleg autista? Az.
Tovább nyújtjuk pszichiátriai sorozatunkat, mivel a blogon e gyűjtemény - hála az olvasókban oltott tudományos érdeklődésnek – méltán nagy népszerűségeknek örvend. Ha ilyen ütemben buzeráljátok az elektromos rágcsálót a poszt környékén, jó eséllyel az arcotokba toljuk valami gyógyszerszponzor frontline bannerét. Természetesen nem a saját pénztárcánk vastagítása a cél, hanem igazi jótétlélekként a kapott terméktámogatást Andrea Pirlo kezelésére fordítanánk. Nekem már a 2006-os vébéig is feltűnt, hogy Pirlo arca minimum furcsa, ám a vébé óta nyújtott teljesítménye okán már a botrányra éhes nemzetközi sportsajtó is betegségre gyanakszik. Bár Pirlo baja krónikus lefolyású és a teljes gyógyulás sosem lehetséges, azt azért kiderítjük, hogy van-e esély az állapota megváltoztatására.
Kórtörténet: precíz diagnosztaként Andrea Pirlo családi eredetét is megpróbáltuk föllelni, de az első használható adat négyéves korából származik. Ekkor találták meg nyári aratómunkások egy Brescia környéki búzatáblában, amint éppen a kalászban lévő magokat számolja. Amikor ráleltek, a 15629. magot vette nyilvántartásba – négyévesen! A gyereket a munkások a nevéről kérdezték, mire ő az „Andrea” feleletet adta. Még az alapesetben nem a munkagátló idegenek hullámhosszára beállított munkásoknak is feltűnt, hogy női nevet viselő, elhagyatott, búzamagokat számoló kisfiúkkal nem találkoztak minden aratás közben, sőt voltaképpen soha. Bevitték hát egy bresciai nevelőotthonba.
A kis Andrea azonban nem lelt itt sem igazi otthonra, nevelői félreértették a hallgatását. Először csak szimplán azt hitték, hogy csendes, aztán elkezdtek arra gyanakodni, hogy nem hall, és ezért nem szólal meg egyáltalán. Még akkor sem gondoltak autizmusra, amikor a gyerek folyton csak egy játékkal játszott: a labdával. Pirlo három óvodai éve úgy telt el, hogy kivétel nélkül minden áldott nap az udvar délkeleti sarkában dekázott egész áldott nap, minek következtében a mindmáig megdöntetlen 1248-ra emelte az intézményben tartott dekázó rekordot (más gyermekgondozó intézményekből nincs adat, és a Guiness rekordok könyve sem volt hajlandó egy bresciai árvaneveldébe kilátogatni a csúcs hitelesítésére).
Pirlót ezután rossz beszédkészsége miatt (még mindig 1000 alatt volt az olasz szókincse, ragozni pedig egyáltalán nem tanult meg soha) kisegítő iskolába küldték, ahol természetesen az ötödikesek is elsőnek választották a focicsapatba. Pirlo ugyanis Savant-szindrómában szenved, ami az autizmus egy speciális fajtája. Lényege, hogy az autista a kórt jellemző hátrányok mellett rendelkezik egy vagy több zseniális képességgel. Pirlonak két ilyen zseniális készsége van. Az egyik a számokhoz kapcsolódik. Már óvodás korában milliós számkörben számolt és végezte a négy alapműveletet, és a számtan mindmáig az erőssége: minden nyári szabadság alkalmával kiszámolja a Pí még egy tizedesjegyét. Ezen képessége egyébként a leghasznosabb óvodában volt, amikor önmaga meg tudta számolni, hogy hányat dekázott. A másik speciális készsége a labdaérzék. Pirlo az általános iskolában tanulta meg a hajszálpontos hosszú labdák mesterségét. Történt ugyanis, hogy egyszer nagyon elszabta az ívelés pontosságát. Természetesen neki kellett a labda után mennie, ám mikor a többiek megpróbálták kituszkolni az iskola kapuján, Pirlo sikítófrászban tört ki és toporzékolni kezdett. A következő 8 év során soha nem rúgta ki a labdát az iskolaudvarról.
Ifjúkorában már nem is próbálták megérteni furcsaságait, az elmagányosodott srácnak a labda maradt az egyetlen társa. A bresciai évek viszonylagos boldogsága nagyban volt köszönhető aannak, hogy Pirlo furcsa habitusát megszokták társai, meg persze hajszálpontos labdáival és virtuóz technikájával kilóg, mint Rúzsa Magdi a Fradi tábor kórusából. Milánó burzsoá-gettója azonban Pirlo számára is azt rideg és terméketlen környezetet tudta adni, amit a futballsajtó csak játékos-temetőnek nevez. A már megszokott környezet éles megváltozása, valamint a Vieri- és Adriano-szerű citrom díjas, lehúzó arcok a fiatal tehetséget majdnem tönkretették. (Arról nem is beszélve, hogy Hector Cúper csapataiból a kreativitás de Facto hiányzik.) Megérteni nem is akarták, befogadni nem tudták. Az öltözőben magába forduló labdarúgót mentális retardáltságot szimatolva adták tovább a Milannak.
Pirlo aztán Milánó szebbik felében találta meg a számítását, szó szerint. Mikor kérdezték, hogy melyik mezre tart igényt, akkor csak annyit mondott a 21-esre. Mikor arról kérdezték, hogy miért, akkor közölte, hogy ez a szám a 9261 köbgyöke. Bár a válasz annyira volt indokolt, mint vazelin a paplakban, a Milan közössége feltétel nélkül fogadta be Pirlót. A pszichoterapeutának sem utolsó Carlo Ancelotti megtalálta a közös nyelvct a játékossal. Mindössze annyi volt a taktikai utasítás, hogy „rúgd előre a legtávolabbi olyanhoz, aki hasonló ruhában van, mint te!”
A dolog egészen 2006-ig működött, a németországi világbajnokságon azonban pirlót egy komoly incidens zavarta meg. Az aranylabdát tőle bitorló Inter-Juve zsoldos Cannavaro egy tizenöt kilós aranytömbbel támadt rá. Pirlo ekkor kötött ki először a Milano Ospedale Psychiatrián, ahol egy új antipszichotikumot kapott. A tabletta főhatása a nyugtató összetevő, és már ez is kétessé teszi a gyógyszeres kezelés jogosságát: kérjük, jelentkezzen, aki ismer olyan nyugodt, megfontolt lassú, buta védekező középpályást, aki ezen erények birtokában a világ élvonalának tagja. Még ennél is borzasztóbb, hogy mellékhatásként Pirlo zseniális labdaérzéke eltűnt. Nemrég egyébként megpróbálták leállítani a kezelést, aminek következtében az ihlet visszaszállt Andrea lábába: a Parma ellen hatalmas gólt lőtt, majd a Brescia ellen újra villant.
|