[BeeLord]

"A nevem L..... B......, ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok, alig egy éven belül meghalok. Persze, ezt most még nem tudom.
Bizonyos értelemben már most halott vagyok. Nézzetek rám - rejszolok a zuhany alatt. Ez a napom fénypontja, innen már csak rosszabb lesz.
Ez a feleségem, Carolin. Látjátok, hogy megy a metszőolló nyele a kerticipőjéhez? Ez nem véletlen!
Ez a közvetlen szomszédunk, Jim. És ő a szeretője, Jim.
Már a puszta látványa lefáraszt. Nem volt mindig ilyen, régen boldog volt. Háh, régen boldogok boltunk.
A lányom Jane. Egyke. Janie teljesen tipikus tinédzser - dühös, bizonytalan, zavart. Bár mondhatnám neki, hogy ez elmúlik, de nem akarok hazudni.
Mindketten azt hiszik, irdatlan nagy vesztes vagyok. És, igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom, pontosan mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.
...
Azt mondják, az egész életed lepörög előtted a halálod előtti pillanatban. Először is az az egy pillanat egyáltalán nem egy pillanat. Örökké tart, tengernyi idő. Én azt láttam, amikor hanyatt fekszem a csergésztáborban a hullócsillagokat nézve. Meg az utcánkat szegélyező juharfák sárga leveleit. Vagy nagyanyám kezét, ahogy a bőre olyan volt, mint a papír. És amikor először megláttam Tony unokabátyám vadonatúj firebirdjét. És Janiet. Bizony Janiet. És Carolint. Azt hiszem, igen, dühös lehetnék amiatt, ami velem történt. De nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet, és túl sok. A szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd' szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rámhullik az egész, és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért. Biztos fogalmatok sincs róla, miről beszélek, de ne féljetek - egy nap majd megtudjátok."