Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordani
Eredj...
Szállj, mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasból a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha tudsz hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed.
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanán Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott,
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
A szívét kitépték
S a hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod:
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.
Itt maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérében leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe cseng
És lázít vissza venni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe cseng
És lázít vissza venni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
A kanóc része, lángra lobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.
Míg a keserek lőporához és
És akkor...!!
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
|