Ossian - Asszony feketében
Késő őszi éjszakán,
Álmatlanság hajnalán,
Már a Hold se volt sehol,
Pihenni tért.
Szobám Sötét sarkából,
Egy árny vált ki a homályból,
Csendben megállt szót sem szólt,
Hozzám hajolt.
Éreztem szívem dobban,
Tudtam mindent, tud rólam,
Nézett és én is néztem,
Az asszonyt feketében.
Lázas arcom fürkészte,
Hűvös kezét rám tette,
Némán nézett én is néztem,
Halálos csöndben.
Láttam a lámpafény, hogy nő,
Sötét haján hálót sző,
Bólintott, Halkan ennyit szólt:
- Van még idő!
Mosolygott búcsút intett,
Eltűnt és súlyos csend lett,
Köddé vált végleg az éjben,
Az asszony fektében.
Mosolygott búcsút intett,
Eltűnt és súlyos csend lett,
Köddé vált végleg az éjben
Az asszony,
Újra, ha eljön értem,
Akkor majd útra hív engem,
Vezet majd fekete csendben,
Az asszony feketében.
Nemtudom miért, ma egész nap ezt hallgathatnékom volt
