A következő írásban szereplő eseménynek nem sok köze van az induló játék történetéhez, mégis itt a helye, mert szerintem egy olyasfajta szemlélet szerepel benne, amin érdemes elelmélkedni (ez alatt elsősorban nem a Paradoxia című műből idézett sorokra utalok). Nem szeretnék sokat magyarázni azon, hogy ez a részlet mit keres itt, remélhetőleg enélkül is világos lesz, ha végig olvassátok... 
Részlet Raoul Renier Vallások és egyházak Abasziszban című írásából:
"Paradoxia
A sors, talán kárpótlásul ifjú- s férfikora temérdek viszontagságáért, nyugalommal kegyelte Calyd Ruplert-Cetiehir Karnelian
* hercegkapitányt végnapjaiban. Az öregség hűs dérrel hintette be a fejét és meglassította ereiben a vér lüktetését: bölcsebbé és higgadtabbá tette, mint minden nagy embert. Nem úgy markolja már a Tengermellék kormányrúdját, mint egy támadásra emelt kardot nem üt előbb, s kérdez aztán, mint egy híres kalandozó több tányérról falatozza össze az igazságot, nem egyetlenegyről habzsol be mindent, mint egy mohó kamasz.
Nem akarja már erőszakkal beleverni mások fejébe, hogy az az istenség, akit ezredévekre visszamenőleg minden ősük tisztelt, utálatos és vérengző szörnyeteg. Ha különhitűek összetűzését jelentik valahonnan, nem azzal a paranccsal meneszti oda a katonáit, hogy verjék meg és kergessék el az egyik felet, hanem hogy emeljék ki az uszítókat mindkét részről. Eszébe jut az a réges-régi nap, amikor merő gőgből visszautasította a nagykirályi koronát, és hálát ad az égieknek a hajdani dölyfért mert most már tudja, hogy ha elfogadja, nem bírta volna soká a súlyát.
A Tengermelléken ismét működnek Tharr-templomok, még a véres áldozati oltár sem hiányzik. Igaz, csak kecske- meg csirkevér, a Tükörmás szekta tanítása szerint. Tharr-papok is járják a szigeteket. Javarészt prédikáló, igemagyarázó khótorrok, koldulócsészével és füles sapkában, akiket mindennap máshová hajt nyughatatlansági fogadalmuk. Meg néhányan a Tükörmásból és más hasonló szektákból a hercegkapitány személyesen vezetett minden előzetes vizsgálatot és kihallgatást, és ha csak a legködösebb gyanú is fölmerült benne, megtagadta a betelepedési engedélyt. De például a Vízjárók egyenesen azílumot kértek tőle, mert a baraadi rontásérsek karóba akarja húzatni őket.
Nem akarta elhinni, de tényleg így volt. A rontásérsek személyesen kereste föl az ügyben. Lepergették a szokásos formaságokat, az udvariaskodástól a tárgyalásig, jóllehet első pillanattól fogva tudták, mit akar tőlük a másik és mit érhetnek el ők. Két vén politikus, akik húsz éve ismerik egymást. Aztán elmondtak minden szükségeset, most föl kellett volna állniuk elbúcsúzni, de kicsit még ülve maradtak, mert fáradtak voltak és öregek. Aztán még váltottak pár szót, egyre többet, pedig diplomáciailag ez már teljesen szükségtelen volt.
A rontásérsekről kiderült, hogy Udalbaarnak hívják – milyen furcsa, hogy egy rontásérseknek is van neve! -, és kagylóhalász családban született a Baraad-szigeten. Szabad idejében az aszisz nyelv kialakulását és fejlődését tanulmányozta, csak úgy szórakozásból, semmiféle hasznot nem húzott belőle. Calyd Karneliant kissé feszélyezte, hogy ez a Tharr-pap szemlátomást többet tud az anyanyelvéről, mint ő maga, és valószínűleg folyékonyan olvasná azokat a régi okleveleket a családi irattárban, amiből a hercegkapitányi kancellária írnokai már egy kukkot sem értenek.
Tudós, tudós – sietett megnyugtatni magát –, de azért véres kezű gyilkos bitang! Legalább annyi embert ölt meg, mint... mondjuk én a csatatéren. Na jó, de azoknak volt esélyük! Hát... ha kicsit kerekítünk, tán minden negyediknek. A többi a földön fekve kapta, vagy a hátába. A csata, élesben, az nem lovagi torna... Viszont ők ellenségek voltak, fegyverrel törtek rám! Ez a hentes meg tömegével mészárolja a jámbor, ártatlan... kalózokat. Meg a halálraítélt bűnözőket, akiket pénzen vásárolnak a caedoni tanácstól. A Baraad-szigeten ilyen alakokat küldenek az oltárra. Ők se hülyék kiirtani a munkaerőt a szigetükről...
Udalbaar távozáskor otthagyott neki kölcsönbe egy könyvet, és megkérte, hogy ha elolvasta, juttassa vissza hozzá. Vagy – tette még hozzá –, ha nem akarja elolvasni, akkor is. És búcsút intett, valami bonyolult toroni mozdulattal.
A hercegkapitányban felfortyant ifjúkori dühének emléke. Még hogy ő nem akarna egy könyvet elolvasni! Vagyis nem merne – mert ez azt jelentette, csak szebben mondva. Pedig eredetileg tényleg nem akarta elolvasni. Nem mintha félt volna tőle – már ifjúkorában se sok minden akadt, amitől ijedezett volna, azóta pedig a lista egyre csak kurtult –, csak egyszerűen nem nagyon érdekelte. Most viszont már csakazértis belelapoz!
A könyvnek Paradoxia volt a címe, és Aruth Dyn-Dayaell írta. Egy régi kígyópápa, ha jól emlékszik. Méghozzá meglehetősen híres, majdhogynem hekkát csináltak belőle.
A legtöbben azt hinnék, hogy egy legendás kígyópápa könyve dugig van mindenféle ártó mágiával: gonosz rúnákkal, pecsétekkel és pentákulumokkal, életorzó varázslitániákkal, démonidéző kulcsokkal – és az ember már attól mérgezést kap, ha megérinti a borítóját.
Calyd Karnelian utoljára vagy hatvan éve esett ilyen tévedésbe, még suttyó kölyök korában, mielőtt megtanulta volna, miben áll a hatalom lényege. Ha egy kígyópápának ilyen könyvre van szüksége, csak a körmeit kell összecsattintania, és tucatjával ugranak a varázslók, hogy elkészítsék számára. Neki magának ilyesmi potomságokkal fölösleges fáradnia.
Nem, nem: ha egy kígyópápa személyesen ül neki könyvet írni, annak csak egy oka lehet.
Hogy azt a könyvet rajta kívül senki sem tudja megírni.
A hercegkapitány felütötte valahol középtájon, és vaktában beleolvasott.
A kiontott vér halált hoz a kiontott mag életet.
Ürességes semminek mondjuk a levegőt de ha megfosztanak tőle, elpusztulunk.
Fiat nemzeni és megölni könnyű felnevelni nehéz.
Akkor nyugodalmas a tenger, ha az ellentétes áramlatok kioltják benne egymást.
A törvény úgy törvény, ha időnként megszegik ha mindig betartják, feledésbe merül.
A legtüzesebb gyönyörben a fájdalom magva rejlik amiképpen a legszörnyűbb kínban az élvezeté.
Ne parancsolj önmagadnak akkor mások sem parancsolhatnak neked.
Virágozzék ki lelkedben a gyűlölet, mert igaz belső békét csak ezáltal találhatsz és ne riadozz ártalmára lenni embertársaidnak, mert őszinte szívvel csak így használhatsz nekik.
Calyd Ruplert-Cetiehir Karnelian, a Tengermellék hercegkapitánya néhány esztendőnyire a haláltól az ölébe ejtette a könyvet, maga elé révedt a levegőbe, és halványan, ráncosan elmosolyodott.
Egy nagyon bölcs ember szólott most hozzá ezeken a pergamenlapokon keresztül az évezredek távlatából. Egy pillanatra olyan érzés fogta el, mintha ők ketten – az író és az olvasó – édes egytestvérek lennének.
A legkevésbé sem találta különösnek, hogy ez a másik ember valaha Tharr egyházának kígyópápája volt."
* Aki olvasta az Észak lángjait, annak ismerős a név 
Családja a kezdetektől fogva (egy személy kivételével) Antoh hívő.
(A Tengermelléken a lakosság egy része Antoh, másrésze Tharr hívő, időszakosan előfordulnak vallási eredetű összetűzések a felekezetek között.)