[tevary]

A csillag lángra lobban

1. Kinézett az ablakon az égre,
   Senki sem vette akkor észre.
   Kinézte a legfényesebb csillagot,
   Azt amelyik vakítóan ragyogott.
   
   Megkérte hogy közeledjen felé,
   S leült az ablakpárkány elé.
   Várt, várta hogy megtörténjen,
   Hogy a csillag végre odaérjen.
   
   Közeledett, de ő távolodott,
   Nem érinthette meg a csillagot.
   Valami egy álom felé húzta,
   Hagyta magát; álmodjon csak újra.
   
   Úgy érezte, nem tud még aludni,
   Lassan, egy dalt kezdett dúdolni.
   Dalt, egy nagyon fényes csillagról,
   Melyhez közeledik, s végül megmarkol.
   
   Kezei közt fénye jobban égett,
   A tenyere egyre jobban vérzett.
   Fájt már nekik, kínlódott szenvedett,
   Könnyeitől nem látta az eget.
   
   Szíve égett még mindig a vágytól,
   Hogy vágyakat csaljon ki a lányból.
   Ő érezte, ez a kín most sokat ér,
   Karjáról a padlóra csöpögött a vér.
   
   Szorította még mindig a ’’ kis Napot’’,
   Mely sebet égetett, mély nyomot hagyott.
   Ekkor a csillag erejét kifejtve
   Hirtelen fellibbent újra az égre.
   
   Ott hagyta magára a vágyakozó a vágyakozó szívet,
   A lány sírva térdre ereszkedett.
   Zokogott ő, keservesen dalolt,
   Pedig az álma ez a csillag volt.
   
   Mely, mély, tüzes sebet égetett,
   Melytől vére a padlóra csepegett.
   Ezt az álmot már tovább nem bírta;
   Könnyezve borult az ablakpárkányra.