[Ditke]

A falu bikája!




Fiatal, frissen kinevezett voltam. Egy tsz-ben kaptam állás, ott történt az eset. Szóval, egyik szép napon gondoltam körbe járom a terepet, hiszen alig ismerem. Minden új volt, hiszen városi gyerek vagyok, megszemléltem a munkagépeket, az erőgépeket, el mentem a raktárakhoz, kazlakhoz, és úgy általában mindent szerettem volna látni, csak úgy egyedül. Nem azt, amit mutatnak, hanem azt, ami engem érdekel. Így jutottam el az istállókig. Számomra szokatlan, rendkívül erős szagok terjengtek, de a dolgozók, amint láttam nem törődtek vele, köszöntünk egymásnak és végezték a dolgukat tovább. Odaértem egy külön álló istállóhoz, senki sem volt bent, itt már végeztek, bementem. Baloldalon lovak, jobb oldalon tehenek, és egy bika! Mint később megtudtam, itt azok az állatok voltak, amelyeknek leromlott az állapotuk, afféle szocialista wellness program, állatoknak. Nézegetem őket, a lovaktól nem félek, sokat lovagoltam, nagyjából tudom, hogyan kell bánni velük, de a tehenek, és a bika, az már más tészta. Gondoltam úgysem lát senki, egy bátorság próba nem árt. Láttam az egyik tehénen, hogy nagyon formás szép színű, és elég nyugodt, tehát oda mentem hozzá, óvatosan megsimogattam, tűrte. Mint később megtudtam, szegény teljesen vak volt. Szóval felbátorodtam, közelebb léptem még azt is tűrte, sőt úgy láttam, mintha, vigyázna nehogy bajom essen. Megsimogattam még egyszer, és mentem a másikhoz. Meglepett, hogy ez már arrébb áll, és nem nagyon szívleli a simogatásomat, de nem érdekelt, a kötél nem engedte túl messzire, ő sem úszta meg a simogatást. És ez így ment, míg oda nem értem a bikához, akkorra már egészen fel voltam bátorodva, szerencsére senki sem háborgatott. De azért itt megtorpantam, és óvatosan közelebb mentem, nagy vörös szemeivel vizsgálgatott, ez kicsit idegesített, de azért, nyugtattam, nem félj, nem bántalak. Én a hatvan kilómmal, még most is mosolygok. Odamentem a fejéhez és gondoltam, megvakargatom a füle tövét, azt minden állat szereti, azt hittem, de abban a pillanatban már öklelt is. Én meg röpültem be a vályúba, alig bírtam kimászni. Nagyon mérges lettem, ifjonti hév, meg ilyenek, tehát kimásztam a vályúból, és első indulattól vezérelve, felkaptam egy nagy rudat, hogy azzal veszek elégtételt az előbbi támadásért. Felkaptam mögé ugrottam és suhintottam, de a rúd hosszú a plafon alacsony, tehát vissza pattant és jól fejbe vágtam magam, ettől még dühösebb lettem. Most megfogtam a rudat lentebb, megfontoltabb voltam, megnéztem milyen magas a plafon, akkora darabot lentebb engedtem a rúdból, és iszonyút suhintottam, és mivel a rúd most lefelé volt hosszú, borzasztóan tökön vágtam magam. Majdnem elájultam, eldőltem mint egy zsák, bele a trágyába, és onnan néztem legalább öt percig, hogy benyit valaki, vagy sem, és akkor mit mondok? És még nincs vége, volt időm a gondolkodásra, de abban maradtam, mégsem maradhat megtorlás nélkül ez az inzultus. Nagy nehezen fel álltam, újra kézbe vettem a rudat, most már nagyon figyelve minden részletre, és egy bibliai idézetre hivatkozva, újra mögé álltam bár kicsit oldalt. Megcéloztam a heréit, de hamarabb hozzáért a rúd, minthogy lendíthettem volna, és az jött, amire nem számítottam, az egyik lábával oldalvást, hátra rúgott, és ez is telibe talált újból bele a trágyába. Feladtam 3.0-ra győzött a bika, mi lett volna, ha nincs megkötve?

Írta: Aranyi László