[VérGyöngyTyúk Z]

A "kísérő" csapat fegyvereit kritikus szemmel, eléggé feltűnően nézegetem és halkan mormogva bólogatok egy-egy kiváló és nem "túlcsicsázott" páncél, fegyver láttán, ugyanakkor eléggé megvetően siklik át a tekintetem a túldíszített, vagy silányabb fegyverek felett (bár ilyent nem nagyon látok, inkább a túl sok díszítés láttán látszik rajtam, hogy nem igazán tettszik.) Egyik fegyver vagy páncél sem túldíszített. Szinte nincs is rajtuk dísz, de egyszerűségükben is látszik rajta, hogy aki készítette igen értette a munkájához.
A "határhoz" érve igyekszem minél többmindent látni a földön heverő, kiáló fegyverekből, csontokból. Amennyire figyelmeztetés nélkül lehet, közelférkőzöm a lezárt területhez, de a Nagyúr-ral egy vonalba nem kerülök. A szemem cikázik ide-oda alaposan figyelve a földet, mintha valamit keresnék. Nem találsz semmi érdekeset.
Mikor fegyvert rántanak a katonák a szemem a Nagyúr felé villan, a kezeim megszorulnak a bárdom markolatán és félig "kilépek" a kengyelvasból, hogy ha kell azonnal levethessem magam a földre és úgy harcoljak ahogy törpéhez illik. Mikor nem tör ki a harc, elengedem a fegyverem és visszalépek a kengyelvasba, de feszült és harckész maradok.
Az erődudvaron kritikus szemmel nézek körül és annak a falnak a tövébe húzódok amivel szemben a legkevesebb lőrés van fenntebb. a bárdom lekanyarítom a hátamról és arra támaszkodva türelmesnek tűnő pózban várakozok. Harcra készen, félig lehunyt szempillák mögül lesve a környezetem.
A fegyveresek nem igazán engednek szétszéledni titeket, laza félkörben állnak mögöttetek és a kétoldalatokon.
Kisvártatva visszatér a tiszt, és beinvitálja a nagyurat. Titeket megkér, hogy az udvaron várakozzatok. A beszélgetés hosszan elhúzódik, hisz több mint egy óráig nem kerül elő a nagyúr.

Ki mivel tölti az időt?